a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Lehotka Ildikó
Úgy hozta a véletlen, hogy rövid időn belül két olyan zenekari estet kínáltak, melyekben francia szerzők művei szólaltak meg. Míg a Budapesti Fesztiválzenekar Marc Minkowski vezényletével mutatott be eleddig jószerivel ismeretlen műveket a Művészetek Palotájában (magam a november 2-i koncerten voltam), a Pannon Filharmonikusok vezető karmesterükkel a már ismertebb darabokat választotta, egy üdítő kivétellel, Offenbach csellóversenye volt az unikum.
A Fesztiválzenekar háromszor játszott koncertje a hagyományos felépítést követte, nyitányként Gabriel Fauré Pelléas és Mélisande szvitjét (op. 80.) Francis Poulenc kétzongorás versenyműve követte, a koncert Roussel III. szimfóniájával zárult. A sok zeneszerzőt megihlető Maeterlinck-drámát először Fauré öntötte hangokba, kísérőzeneként. A bemutató azonban nem aratott osztatlan sikert, a 17 számból Fauré végül négyet illesztett a szvitbe (később, negyedikként került be a Sicilienne, mely a legkedveltebb lett).
Csodálatos előadásban szólalt meg a szvit, a Prélude elején a piano egészen valószínűtlenül jelezte a hangulatot, később a nyugalom és a szenvedély megjelenítése tetszett. Csordogált, hömpölygött a tétel, a vonósok természetfestése, a fafúvósszólók nagyon jók voltak, ahogy a La Fileuse oboaszólója és a remek hangszínek. A zárótételben (Mélisande halála) a fájdalom kifejezése láttató volt, a zenekar csodálatos pianóval zárta az összes tételt. Számomra a koncert legjobb pillanatait jelentette az előadás.
Francis Poulenc Versenymű két zongorára és zenekarra című műve igen érdekes, némi mozarti idézettel és a rahmanyinovi hangzásvilágot a középső tételben, a gamelánzenét, a dzsesszt is felfedezhetjük a zavarbaejtően mozaikszerű, de érdekes zárótétel mellett. A darab kétségtelenül legszebb része az első tétel lassú szakasza, ahol „időtlenül lebegő”, éteri hangzásképet kaptunk. Két fiatal zongoristát ismerhettünk meg, mindkettejük előtt fényes jövő állhat az eddigi felkérések alapján. A színpadias Guillaume Vincent és David Kadouch érzékenyen tolmácsolta a művet, egymásra és a zenekarra is figyeltek, a zárótételt, a közönség tapsát megköszönve, megismételték.
A harminc-egynéhány év francia zenei terméséből a tengerészből lett, nálunk alig ismert Albert Roussel III., g-moll (op. 42.) szimfóniája hangzott el (a kísérőfüzetben most csak egy korabeli elemzést kaptunk a műről, ami inkább a hallgató benyomását, semmint a zenei anyag jellemzőit taglalja). Roussel mértéktartóan hosszú műve (a haydni szimfóniákéhoz hasonlóan körülbelül 25 perces) nagy sikert aratott a bemutatón, gramofonlemezen is megjelent, a szerző ebben a darabjában sem fukarkodik a keleti kolorittal. Nagyon jól szólalt meg a II. tétel a nyitó ütemek fuvola-oboa szólójával, a tarka zenei szövetből kiemelkedett a toborzószerű zene a következetesen megismételt motívumával és az unikális keleti színezet. Szellemesen rövid III. tételt hallottunk, a IV., indulószerű anyagot is tartalmazó rész a fúvósok tétele volt.
A régi zenével is aktívan foglalkozó Minkowski ragyogó zenei elgondolásával örvendeztette meg a közönséget, ráadásként elhangzott a szimfónia zárótétele. A közönség a francia zenéhez közelebb kerülhetett, bár a szervezők nem a tipikus francia hangzást állították középpontba, talán a Fauré-művet kivéve.
*
A Pannon Filharmonikusok november 16-i, szintén a Művészetek Palotájában megtartott koncertjén Honegger 1923-ban komponált Pacific 231 című szimfonikus költeménye melegítette be a közönséget, de nem teljesen. A mozdony nehézkes indulását, a dinamizmust (a Trombitás szimfóniában is megjelenő hasonló korálszerű dallammal és filmzenés effektusokkal tarkítva) a zenekar kicsit papírízűen tolmácsolta, a nagy fokozás nem folyamatosan zajlott, hanem az utolsó pillanatban.
A koncert érdekessége egy Offenbach-mű volt, a Concerto militaire. A kalandos sorsú mű igencsak különös, a szerző nem hazudtolta meg önmagát, a csellóverseny tobzódik a könnyed dallamokban, eleinte ez izgalmas volt, vajon hogy illeszti össze a szerző két műfaj, az operett és a koncert sajátosságait – ám igen hosszú(nak tűnt). Ezért nem is véletlen, hogy a csellóirodalom szűkössége ellenére nem játsszák a helyenként ötletes, de technikailag igen nehéz darabot.
A szólista a francia Jérôme Pernoo volt, több verseny díjazottja és nyertese, „nyitott és eklektikus” zenész. Vonótechnikája bámulatos, kettős fogásai viszont olykor hamisak voltak, és nem csak azok, a modoros rácsúszások sem tetszettek. A művész pianói viszont igen, a műből a zenei érzékenység nem igazán jött át. Mindenesetre végre hallhattam a csellóversenyt, és ráadásként a művésztől Bach Esz-dúr szvitjének Sarabandje-ját is.
Szünet után szimfónia helyett két rövidebb darabot kínált a zenekar, Raveltől a Lúdanyó meséit, valamint Dukas A bűvészinas című remekbeszabott szimfonikus költeményét, kis pantomimmal a karmester részéről. Talán a Ravel-mű az, melyben a francia zene jellegzetes vonásai fedezhetőek fel a legjobban, a kicsit impresszionista, kicsit légies, könnyű, karcsú zene. Az öttételes szvit kellemesen szólalt meg, de ismert művek esetében ez nem elég, nem állt el a lélegzetünk a Tündérkertben. Dukas A bűvészinas című nagyszerű darabja is közkedvelt, tele várakozásteli pillanattal, ezt nem mindig érzékeltük. Nagyobb ellentéteket, dinamikát vártam, így ez a mű is csak kellemesen, ám nem izgalmasan szólalt meg.
Ráadásként egy másik francia, Berlioz Faust elkárhozása című drámai legendájának emblematikus Rákóczi-indulója szólalt meg, ez volt a koncert fénypontja, itt a zenekar (és a karmester) megmutatta, hogy milyen képességekkel-készségekkel rendelkezik. Itt érezhettük a feszültséget, a fokozást, a feszesen tartott tempót. Bogányi Tibor és zenekara érezhetően lelkesen muzsikált, várjuk a következő Müpa-beli koncertjüket.
Nyolc szerző különböző műfajú darabját hallhattuk, egy-két kivétellel nem a tipikus műveiket, talán kicsit közelebb kerültünk ezzel a különös, nálunk kevésbé felfedezett francia zenéhez, mely mindig is a maga útját járta.
