a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A világ egyik legjobb zenekarának tartott együttes jött Magyarországra, a világ egyik legnagyobbnak tartott karmesterével. Csendben teszem hozzá, hogy a koncert a világ egyik legjobbnak tartott akusztikájú épületben zajlott, zsúfolásig megtelve a sorok. A zenekar a Bécsi Filharmonikusok, a karmester Lorin Maazel volt, a műsor – kedveskedve nekünk, a volt Monarchia-országnak – Dohnányi, Kodály és Brahms egy-egy művét ígérte.
A programajánlóban megjelent művek sorrendjét megcserélték, így az első rész Brahms II. szimfóniájával telt ki/el. Johannes Brahms szimfóniái veretes alkotások, de nehezen adják meg magukat. Brahms alig egy évvel az első szimfóniája után írta a másodikat, jóval nagyobb sikert aratva, Richter János értő vezényletével mutatták be. Az akkor már Bécsben élő zeneszerzőt is megérintette Bécs hangulata, maga a keringő műfaja is érezhető az Op. 73-as D-dúr szimfóniában. Kevésbé nyomasztó a többi Brahms- szimfóniánál, az arányok is mintha nagyobb egyensúlyban lennének. Ebben a műben is fellelhető a beethoveni egyszerű dallamvezetés, harmónia.
A Bécsi Filharmonikusok előadásában az arányok egyensúlya nem jelent meg. Kifejezetten lassúnak tűnt az első tétel, de nem a tempó miatt. A tétel közepe felé egyenesen leült a zenei anyag, holott a zenekar szépen, bár az elvárhatónál több pontatlansággal játszott. Egy ilyen patinás együttes – 160 éve működnek, minden karmester és szólista álma, hogy velük játszhasson – nem engedhetett volna meg ennyi bakit. Hogy ezt szóvá teszem, az a szinte fantáziátlan előadás miatt van. Volt forte, volt piano, volt dinamika, volt áhítat, hiába, Brahms és Maazel nagy mester, de finom por lengedezett a Brahms-tétel fölött. A lassú tétel sokkal jobb kondícióban hangzott fel, a csellók gyönyörűen szóltak az elején, nemhiába magyar a(z egyik) szólamvezető. Csodálatos volt a fúvósállás is, puha, nemes hangokat hallottunk, a kürt is nagyszerűen játszott. A tétel zárása álomszépen történt. A scherzo karakterei közül a lágy téma tetszett, a játékos, dévaj viszont csak a többszöri megjelenítés után sikerült egyszerre, biccent, döccent. A záró tétel hasonló kérdéseket vetett fel bennem, mint az első, pontatlanság, különösen a hegedűk részéről, a lélek hiánya – bár ez utóbbi a bombasztikus zárásnál, köszönhetően a rézfúvósok hangerejének, méltóságteli, a szimfónia során a legerőteljesebb hangzással – ült az Allegro con spiritóra.
Szünet után Dohnányi Op. 12-es, szintén D-dúr csellóversenyét hallottuk a bécsiektől, a szólót az a Nagy RóbertNagy Róbert játszotta, aki a zenekar szólócsellistája. Dohnányi csellóversenye nem igazán ismert mű, pedig invenciózus dallamaival, technikai kihívások nélküli játékmódjával hódíthatna (középiskolások játsszák). A koncertdarab azonban túl hosszú, csak a melankolikus és lírai hangulatot sugározza. A zenekar hangzása igazán nagyszerű volt, sejtelmes, szinte álomba vesző. A vonósok puhasága, gyengédsége szinte érzékeltette Dohnányi búcsúját beteg apjától. Nagy Róbert a versenyművet szépen játszotta, de nem győzött meg arról, hogy a mű valóban tartogat meglepetéseket. Nagy Róbert csellójának hangja nemes, a C-húr dús, erőteljes. A szólista – a mű elején kiváltképp – rácsúszásokkal éreztette a szentimentális hatást, vibratója fokozatosan indult, mindkét megoldás indokolt, de csak csipetnyi fűszerként, esetünkben modorosnak hatott. A rendkívül magas szólista ujja le-lecsúszott a húrról, gondolom, a lámpaláz így befolyásolta játékát. A nagy taps ellenére nem játszott ráadásnak semmit. Megható volt a pillanat, mikor kezet fogott a csellószólam vezetőjével. Két magyar egy neves zenekarnál, ugyanabban a szólamban, nem is tudom, volt-e már ilyen.
Kodály Galántai táncok című műve kétségtelenül a kirakatdarabok egyike. Előszeretettel játsszák a hozzánk látogató zenekarok – Deutsche Kammerphilharmonie Bremen, Gulbenkian Zenekar – ízlelgetik, morzsolgatják a kissé különös hangulatú, unikumnak tűnő (mint voltak az ungarescák, a verbunkosok) busongó-szilaj darabot. A klarinétszóló hozta a keservest, a hegedűk – pontatlanul, de mély tűzzel – tépték a vonót, a fúvósok remekeltek. Maazel a Galántai táncokban érezte a legjobban magát, talán a zenekar is. Ráadásnak az elmaradhatatlan brahmsi magyar táncokból kaptuk az 5.-et és az 1.-t, a közönség viharos tapsa közepette.
A Bécsi Filharmonikusok talán nem a legjobb napot fogták ki a szereplésre. A hegedűszólamok nagy hibaszázalékkal játszottak, az első hegedűs hangja sorra-rendre kilógott, az oboa hangja kemény volt. A brácsák, csellók viszont szépen szóltak, a kürt a koncert folyamán nagyszerű volt. Lorin Maazel továbbra is energikus (bár a Brahmsban ez nem érződött), továbbra is szimpatikus. Várjuk decemberben, egy harmadik zenekar élén.
Művészetek Palotája, 2008. május 27.
