a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Claudio Monteverdi neve hallatán bólogatunk, hogyne, ő írta az első operát. Persze ez közel sem így van, nem ő írta. Esetleg vokális műveit is ismerik néhányan, leginkább a kóruszenében vagy a régi zenében járatosak (a Lasciatemi morire a legközismertebb). Hatodik madrigálkötetét 1614-ben jelentették meg, egészen újszerű harmóniákat találunk benne, Monteverdi már előszeretettel használja az érzelemfestő, költői zenét. A kötet műfaja madrigalo concertato, basso continuóval.
Monteverdi volt az egyik alakja az 1600 körülire tehető zenei fordulatnak. A reneszánsz ellenpont mint régi szerkesztéstechnika megmaradt (prima prattica, ahogy Monteverdi nevezi az 5. kötet bevezetőjében), Monteverdi egy vagy több szólam koncertáló megjelenítését állította szembe (seconda prattica) a régivel. A lemezen hallható, XX. századot előrevetítő bővített oktávok (bár lehetőség van a konszonáns megoldásra) így magyarázhatóak (és nem hamisak). A ritmikai elemek is nagyobb szabadságot élveznek, nincsenek beszorítva a zenei mondanivaló aljára, sőt, fontos elemmé válnak. A helyenként megrázó érzelmi töltés, képek, szimbólumok is újszerűek (a reneszánsz az onomatopoetikus elemeket azért tartalmazta), a hangszeres zenében háttérben maradtak a barokk korszakban (kivételek persze vannak). Szöveg és zene így egységbe került Monteverdinél, a drámai hatás megkérdőjelezhetetlen.
A nyolcból a hatodik madrigálkötet két nagy egységből áll, a hét, ötszólamú művet tartalmazó Lamento d’Ariannából és a 11 darabból álló Sestina: Lacrime d’amante al sepolcro dell’amatából. A Delitiae Musicae előadásában felhangzó mű minden igényt kielégít: a zenei megoldások szinte kivétel nélkül szépek, átgondoltak. A madrigálok hangvétele a címnek megfelelően a bánatot erősíti, a hangszeres alátámasztás is ezt sugallja.
A hangzás, az öt férfi hangja inkább a magasságokat helyezi előtérbe, lélegzetelállító basszust nemigen hallunk, a két felső szólam néha éles, ezt azonban a megformálás, dinamika, nonvibratóból a vibratóba való átmenet, a hangfestés ellensúlyozza. A záró tétel különlegessége, hogy heten éneklik. Az erősen vitatható régizenei, illetve a számunkra megszokott, de mindegyik nézet létjogosultságát valahol helyeslő előadás szerencsés ötvözetét kapja a hallgató, nincsenek túlkapások, az előadók a jó ízlés határain belül maradnak. A zenei ívek, különösen a nagyformában, átgondoltak.
A lemez másik nagyobb lélegzetű része szintén a Lamento d’Arianna, kontratenor-áriák basso continuo kísérettel. A dús, ötszólamú felrakást (a szoprán szólama marad azonos többé-kevésbé, kivéve az V., Misera, ancor do loco tételt) ária váltja fel. A Paolo Costa által énekelt dallamok megformálása kitűnő, a fájdalmat, felkiáltásokat szinte sajátunknak érezzük. Míg a dúsabb szólamok, szólamvezetés miatt lényegesen kötöttebb a madrigálok előadása, az áriáknál a deklamáció, siratás, fohászkodás egyéni. A recitáló részek valóban az elbeszélés szolgálatában állnak, a szinte romantikus – de elbírják az egybefüggően énekelt áriák – tempóváltások szívből jönnek, nem érezzük erőltetettnek. Az énekes nem igazán szép hangja sem zavar.
A vegyes madrigálok (2. CD, 4–15. track) izgalmasnak ígérkeznek, zenei anyaguk persze nem mérhető a két Lamentóhoz. Az első csoportban hallhatók 1593-ban íródtak, három- és négyszólamúak, egyszólamú dal is hallható csembalókísérettel, melyek először szerepelnek lemezen. Könnyedebbek, egyszerűbb szerkesztésűek, a homofóniát bőségesen tartalmazzák, így a reneszánszhoz állnak inkább közelebb, mint a barokkhoz. A Se non mi date aita kezdetűnél nagyon éles a kontratenor, talán túl magas a szólam, néha hajszálnyit bizonytalan is, ezt tapasztaltam a hosszú lélegzetű, egyszerűségében nagyszerű Si dolce l’tornamento előadásakor. Kellemes a két, illetve három következő, 1624-ből való darab is, a kíséret már a dúsabb hangzású orgonát szerepelteti.
A Ma mia turca kontratenorja szintén igen éles, a könnyed, néha kromatikus dallam így nem elég légies. Tánczenét is találunk a hosszabb-rövidebb madrigálok közt.
Az énekesekhez társult hangszeresek nem tolakodnak előre, az aláfestéshez használt instrumentumok változatosak, Marco Longhini irányítása alatt egy letűnt kor pompája, szépsége, időtállósága késztet visszafordulni – ha csak a lemez időtartamára – a múltba. Gyönyörű zenét, jó előadást nyújt a Naxos dupla cédéje.
