(a papiruszportal.hu archívumából)
Szerző: Lehotka Ildikó
Herbert von Karajan az egyik karmester, akinek a nevét szinte mindenki ismeri. Ki ezért (felvételei), ki azért (politikai hovatartozása), de az kétségtelen, hogy a XX. század egyik meghatározó karmester-egyénisége. Nem volt kiválasztott zeneszerzője vagy stílusa, akit/amit a többi elé helyezett volna, rengeteg lemeze, tévéfelvétele alapján megismerhetjük a zenéhez való kapcsolatát. Bár a romantikus pátosz uralta a korszak hangzásideálját, vezénylése, gyönyörű mozdulatai és férfiideálszerű arcvonásai ma is megfogják a közönséget. Felvételei közül Bach h-moll miséjével emlékezünk rá.
Johann Sebastian Bach h-moll miséjének kérdései máig nem tisztázottak. Miért ilyen tételekből áll a 232-es jegyzékszámú mű, hiszen Bach roppant pedáns volt, tartotta magát a hagyományokhoz? Miért írta többszöri nekifutásra a művet? Az még érthető, hogy a Kyrie és Gloria megalkotásával az „udvari komponista” címért folyamodott. Miért ilyen hosszú a mű (a Kyrie tétel önmagában majd olyan hosszú, mint egy kantáta), elő sem lehet adni a szertartás keretében? Ami pedig különösen érdekes, az a képszerűség szinte teljes mértékű hiánya.
Bach oratóriumaiban, miséiben megrázó erővel láttatja a történetet, a h-moll misében inkább az abszolút zenére jellemző szépet emeli ki, a szöveg és zene kapcsolata elhanyagolható. A világi zenére jellemző megoldásokat Bach előszeretettel használja – a pátosz mellett.
A nagyszabású Kyrie férfikari részei különösen a pianókban szépek. A fúga nemcsak a műben hatalmas, időtartamban és kidolgozottságban, de Bach művei sorában is. Karajan felfogásában kicsit leül a vége felé, nem elég képszerű, a karmester a szépséget állítja előtérbe, a tétel közepétől inkább a halkabb tartományt fedezi fel. Ugyanezt tapasztaljuk a Christe utáni Kyriénél, a hangzás szépsége a fontos, drámai megoldás híján, a téma (kis és szűk hangközök) pedig önmagáért beszél. A Gloria szinte játékos, ahogy a Christe eleison duettje volt. A trombiták fényesek, diadalt jelképeznek, a kórussal ellentétben. Szép az Et in terra pax sejtelmessége, a folyamat ívének hatalmassága, a tétel kettősségének ábrázolása – Dicsőség, Békesség.
A Laudeamus te gyönyörű hegedűritornellje nyugalmat áraszt, a díszítés a dicsőítést, a szopránszóló is dúsan ékesített. Kellemes a Domine Deus dallama, a hangszerelés briliáns, a fuvola, a szordinált vonósok, a lépegető basszus egyfajta könnyűséget, légiességet sugall. Az egyik legszebb tétel az oboa d’amorés, a felvételen angolkürtös Qui sedes tétel. Marga Höffgen csodálatosan kiegyenlített hangja, a mélyebb regiszterben is, elképeszti a hallgatót. Szintén különleges hangszer-összeállítású a Quoniam basszusária. A kürt Isten fenségét hirdeti, a két fagottal egyetemben. A mélyebb regiszter statikusságát oldja a komplementer ritmika. A Cum sancto spirito izgalmas, mozgalmas berobbanása kiválóan megoldott. A kórus és zenekar hangszíne állandóan változik, a staccatók különösen tetszetősek, a fugato karakterei jók. A Gloria záró tétele igazán szépen megoldott, élénk, életteli. A harmadik rész Credója ismét a fenségességet mutatja be, éles ellentétbe állítva a második rész Cum sancto spiritójával és a nyolcszólamú fúgát hozó Credo utáni Patrem omnipotentemmel. A három tételben a kórus kitesz magáért. Az Et in unum duettje kéthangonként hangsúlyozott, szabdalt, kár érte, a sokszor prímkánonként futó dallam lehetne könnyedebb, a zenekar részéről is. Sejtelmes, a születés misztériumát kifejező hangzással mutatja be Karajan az Et incarnatus est tételt, nyugalom, sóhajok a hegedűkön, puritán hangzás, a halk tartományon belüli dinamika a szívhez szól. Hasonlóan mély érzelmeket hangsúlyoz a Crucifixus, a kórus szövegmondása a crucifixus szónál olasz kiejtésű. A mise virtuóz kórustétele, az Et resurrexit ujjong, a visszatérés mámora sokáig zeng a hallhatóban. Az Et in spiritum basszusária Heinz Rehfuss éneklésében néha bizonytalan magasságokba emelkedik, a mély hangok nem szólnak. Az egyszerűség jellemzi az előadást, pátosz csak a végén van. Gyönyörű a Benedictus tenorária hegedűritornellje, rendkívül érzékeny a tenorista, Nicolai Gedda és a hegedű párbeszéde. Az Agnus dei szakasz altáriája szintén gyönyörű, lecsupaszított hangzás, mi mindent el lehet mondani két szólamban, continuóval! Marga Höffgen ismét gyönyörűen énekel.
A kórustételek száma igen magas a műben, a 25-ből 16-ot énekelnek. A fenséges hangzás, aprólékos megjelenítés mellett az apró pontatlanságok nem befolyásolják jelentősen az előadás magas színvonalát, izzó hőfokát. A Gloriában a kórus hehezése már-már zavaró (ahogy Cecilia Bartolinál is jó pár évvel később), a Gratias nyomasztó, bár a trombita fénye ezt ellensúlyozza. A Qui tollis nyugodt, de áradó, csak a fuvola visz némi mozgékonyságot a tételbe, a Hosanna élénksége, vitalitása bámulatos.
Elisabeth Schwarzkopf énekli a szoprán szólamot, nagyszerűen, Marga Höffgen altjával bámulatosan összeillik a hangja. Höffgen kiegyensúlyozott hangszíne gyönyörű, Nicolai Gedda plasztikus formálása, a szöveget előtérbe állítani való képessége miatt láttatja az érzelmeket. Rehfuss nagy pillanatai mellett ugyanannyi gyenge is van.
Nagy a zenekar, de ez a hangzásnak csak előnyére vált. Persze az előadói gyakorlat manapság épp az ellentéte az 1900-as évek kétharmadáig tartó korszaknak. Én szeretem a Karajan-féle himnikus, pátosszal teli, nagyzenekaros előadást, bár már a régizenei gyakorlat a kis hangzással, a barokkból örökölt 436 Hzcel (ma már a 442 Hz lesz lassan a megszokott) egyre elfogadottabb, a h-moll mise esetében a dús hangzás az indokolt. Gyönyörű felvételt hallgathat meg az érdeklődő Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Zenebarátok Kórusa, valamint a négy szólista tolmácsolásában, mely kordokumentum is egyben, hiszen a felvétel 1952-ben készült, 1954-ben Az év felvételének választottak meg.
Egyetlen apróság a kiadvánnyal kapcsolatban: csak francia nyelvű az ismertető, és nincs benne ott a trackek időtartama. Egy hosszabb műelemzést is szívesen olvastam volna az újra kiadott lemezről, műről.
Johann Sebastian Bach:
Messe en si B mineur BWV 232
Orchestre Philharmonique de Vienne
Elisabeth Schwarzkopf, Marga Hoffgen, Heinz Rehfuss, Nicolai Gedda
Vezényel: Herbert von Karajan
Warner Classics
Comment on “Bach: h-moll mise – 1952-ből Karajannal”