Megdicsőülés

Nyesztyerenko, NFZ, Kocsis

a papiruszportal.hu archívumából [2010]

Szerző: Lehotka Ildikó

Két orosz és egy német szerző műveit játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a tematikus koncert a halál, az elmúlás különböző kifejezési módjait mutatta be Richard Strauss, Muszorgszkij és Csajkovszkij darabjain keresztül. A műsor felépítése maradt a hagyományosnál, szimfonikus költemény, szólista közreműködésével előadott mű, végül nagyszabású szimfónia szólt, székhez szögező előadásban.

Richard Strauss op. 24-es, fiatalkori Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményének mondanivalója „valószínűleg egy művész” halála, ez a művész „a legmagasabb eszményeket tűzte ki céljául” – írja a zeneszerző. A férfit fájdalmak gyötrik, álmában azonban néha mosolyog. A tökéletességre törekedett, az Eszmény megvalósítására. A program – melyet később Strauss próbált elvetni – tipikusan romantikus. A mű megszólaltatása nagyszerű volt, emlékezetes részletekkel. A nyitó taktusok csodálatos hangszíne a szordinált vonósoktól, az intimitást sugalló hangszerszólók, különösen az oboa, fuvola, alattuk a ringatóan hullámzó kísérettel gyönyörűen szólt. A himnikus rész teltsége, magasztossága láttatta a mű programját, a zárás előtti nagyon jól adagolt fokozás kitűnően készítette elő a várakozás feszültségét. A vonósok tiszta játéka (a hegedűk extra magas hangja kristálytisztán szólt), dús tónusa, a rezesek hangzása mellett Kocsis Zoltán formáló képességét mindenképpen érdemes figyelni: a zúgó fortékból nem szakadékszerűen vált pianóba, mindig meghúzza azt az ívet, mely a kifejezőerő, a közönség figyelmének ébren tartása, a mű(vek) érzelmi töltetének pluszt adó játszásához szükséges.
Csajkovszkij VI., Patetikus szimfóniája gyakran játszott darab, hálás, mert önmagát adja el. Rengeteg felvétel – jobbnál jobb karmesterekkel, zenekarokkal – létezik, így egy átlagos előadás nem mozgatja meg a fantáziát. Csajkovszkij életművének összegzéseként írta a művet, a melléknevet testvére adta az első előadásakor nem különösebb sikert arató szimfóniának. A szerző váratlan halála után az a hír kapott lábra, hogy a szerző saját halálát írta meg. Igaz vagy nem, egy egészen kivételes alkotás született, amit április 10-én kivételes előadásban hallottunk. Kocsis a tételeket minimális szünettel, illetve az utolsó két tétel közt anélkül indította, egy kis pihenőt szívesen vettem volna, hiszen szimfóniáról van szó, a tételeknek megvan az önálló életük. A zenekar egészen különlegesen szólt, a drámai hatást a legvégsőkig kiaknázták. Az első tétel Allegro vivója előtti klarinétszóló eszményi pianóban szólt, a hegedűk néhány ütemmel később a zaklatottságot elementáris erővel fejezték ki, a korábbi Moderato mosso dobott vonói viszont kacérnak tűntek. A himnikus záró szakaszban a rezesek – a trombitatévesztéstől eltekintve – ideális, plasztikus hangzást nyújtottak. Az 5/8-os második tétel végigvonuló témája különösen a csellókon szólt szépen. A timpaniütések megelőlegezték a záró tételt, így a tétel lényege nem a felhőtlenség volt, érdekes módon a karmester nem élt az agogikai megoldással. A frenetikus hatású III. tételben a hegedűk könnyed staccatói Mendelssohnt idézték, később – ellentétként – vastagon, erőteljesen hozták a menetelő ritmust. A záró tétel gyönyörű volt, ritkán hallani így a zenéből kiszakadó fájdalmat.
Bár a két szimfonikus mű között hangzott el Muszorgszkij A halál dalai és táncai ciklusa, egy olyan karizmatikus előadást hallottunk, amit egyhamar nem felejtünk el. Jevgenyij Nyesztyerenko volt a szólista, Kerekes István hangszerelte a dalokat. A négy dal a középkori haláltánc hagyományát eleveníti föl, a Trepak első üteme szerepelteti a dies irae sequentia kezdő négy hangját. A versekben a halál eltérő alakokban jelenik meg: a Szerenád egy fiatal lányhoz szól, a Bölcsődalban egy kisfiút altat el, a Trepakban egy muzsikot rángat fagyhalálba.
Nyesztyerenko az a művész, akinek nagyságához nem férhet kétség. Hangja nem a régi, de a kifejezésmód egészen egyedi, autentikus. Láttatta a dalokat, nemcsak énekelte, melyhez minimális színészi játék is társult, az orosz lélek kesernyés dühödtségét hozta elénk. Bár Kutuzov szövegét kivetítőn olvashattuk, nem hiszem, hogy volt teremtett lélek, aki képes volt kivonni magát Nyesztyerenko hatása alól és nézte a szöveget. A közönség hosszan tapsolt a művész színpadra lépésekor, a második dal után is önkéntelenül összecsapódtak a tenyerek, a ciklus tolmácsolása után újra hatalmas taps szólt.