Wagner: Siegfried
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
A tetralógia harmadik darabja, a Siegfried MET-előadását világszerte követhették az érdeklődők. Az előző két operát nem volt alkalmam megnézni, a november 5-i közvetítést látva azonban igen kíváncsivá tettek az előzmények, és a februári operazáró Az istenek alkonyát is érdemes lesz megnézni. A nagyszabású Ring, a többféle mondából táplálkozó opera a wagneri életmű betetőzése, nagy vállalkozás úgy színpadra álmodni, hogy mind a látvány, mind az énekesek, előadók megnyerjék a közönség tetszését. A MET-közvetítés alapján elmondható, hogy szerencsésen találkozott a kivitelezés a mű monumentalitásával.
A címszerepben Jay Hunter Morris tűnt fel, eredetileg nem őt írták ki Siegfriednek. A legnehezebb tenorszerep – ahogy elhangzott a felvonások közti szünetben – valóban embert és hangot próbáló, hiszen Siegfried szinte végig a színpadon van. A hangi megfelelés mellett a színpadi jelenlét is rendkívül fontos, különösen akkor, ha az opera hosszú, és nem a színpadot látjuk, hanem a szereplőre koncentrál a kamera, mely mindent megmutat, az első lecsorgó izzadságcsepptől a legapróbb fintorig, a még szinte nem is látszó ráncig. Jay Hunter Morris kinézetre is ideális Siegfried, magas, tagbaszakadt, a hosszú haj germáni erővel bírt. Rendkívül intenzíven énekelt, a kezdeti elfogódottság – nem mindennap debütál az ember ebben a szerepben a Metropolitan Operában, nem mindennap kap egy ilyen lehetőséget, ráadásul a jónevű Ben Heppner helyett ugrott be. Végig bírta az iramot, szép zengésű, kiegyenlített tónusú hangja ugyan háromszor is megcsuklott, de nem feltűnően. Különösen jól érzékeltette a szerelemre ébredést a darab vége felé, Deborah Voigttal nagyszerű, valóban félisteni párt alkottak. Jay Hunter Morris rokonszenves, szerény személyiség, ez is kiderült a felvonások közti beszélgetésekből, Renée Fleming volt ismét a házigazda, roppant módon izgult, és örömmel vette kollégái biztatását.
Gerhard Siegel Miméje szintén nagyszerű volt, ahogy az összes énekes teljesítménye, kinézetre megdöbbentően ápolatlan, Rigoletto-szerűen púpos, mimikája a gonosz törpe gondolatait plasztikusan ábrázolta. Az énekes civilben rendkívül humoros, szerepét nem valami rettentően nehéz feladatnak tekintette, hanem egy állomásnak a zenetörténet alkotásai közt. Ormótlan jelmeze ellenére a gyakran mozgó palánkokon is lépkednie kellett, ennek ellenére hangja nagyon jól szólt.
Bryn Terfel a Vándor szerepében remekelt, fél szemét valami szörnyű kontaktlencsével tették hitelessé, így még félelmetesebbnek tűnhetett Mime és a kedves nézők számára. Terfel hangja nagy vivőerejű, különösen az Erdával való jelenete volt nagy hatású. Eric Owens énekelte Alberich szerepét, hihetetlenül súlyos hangja van az afroamerikai énekesnek. Talán furcsa volt egy túlnyomórészt észak-germán legendát feldolgozó darabban látni Owenst, de éppen ez volt a különlegessége.
Brünnhildét a nagyszerű Deborah Voigt keltette életre, hangja fantasztikus, ahogy színpadi megjelenése is, talán a színészi játék nála volt a legkifejezőbb. Óriási hőfokon énekelte a szerelem miatt a halhatatlanságról való lemondás kínját, egyben örömét is, a szerelem mámorától kapott újjászületést.
Patricia Bardon alt hangja unikális, androgün, súlyos, teljesen ellentétes a szőke hölgy kinézetével. Nagyon nehéz ezt a súlyos, kitartóan lassú zenei anyagot úgy elénekelni, hogy ne szakítsa meg még jobban az opera folyamatát, Bardon jelenléte, párbeszéde Wotan-Terfellel a legnagyobb pillanatok közé tartozott.
A meglehetősen szerény műsorlapon nem tüntették fel az Erdei madár szólamát éneklő Mojca Erdmann nevét, Erdmann karcsú, hajlékony, a szerephez megfelelően illő hangja tökéletes választás volt. Zerlinaként is kifejezően énekelt, a két szerep igen távol van egymástól, de Erdmann mindkettőben otthonos.
A műsorlap sajnálatos módon nem ér fel a közvetítés színvonalával, Brünnhilde neve többször is rosszul szerepel a szerény szórólapon, a Tarnhelm jelentése árnyékban maradt. Megkockáztatom, nem mindenki tudta kívülről az opera szövegét.
A magyar feliratozás enyhén szólva kétségeket ébresztett a nézőben. Már az előző, a Don Giovanni- és a Tosca-közvetítésekkor, ha éppen felpillantottam a szövegre (angolul alul követhettük a szüzsét), szinte mindig bosszantó elírás, nyelvhelyességi vagy helyesírási hiba volt. A Siegfried fordítása sem volt hibátlan, a rúnákat egyszerűen betűknek fordították (nincs információ, kinek a munkája).
A nagyszerű, látványos jelmezek (tervező: Francois St-Aubin) mellett a díszlet (Carl Fillington munkája), illetve annak mozgatása-mozgása is igen izgalmas volt, egy csipetnyit az istenek, félistenek nehéz sorsát is szimbolizálta a rengeteg mozgó palló. A színpad sokszor homályba borult, a rendező, Robert Lepage víziót álmodott a színpadra, komor, helyenként kopár világot vetítve a nézők elé.
A zenekart most is Fabio Luisi irányította, megbízhatóan, ahogy egy romantikus mű esetében lenni szokott, jóval karakteresebben, kifejezőbben, mint a korábbi Don Giovannit. Egy romantikus opera esetében majdhogynem elég a hangokat lejátszani, a dinamikai jeleket betarta(t)ni.
Nagyon jó, világszínvonalú előadást láttunk, köszönhetően az énekeseknek, akik az előadás esetleges hibáiról elterelték a figyelmet.
