Ligeti György-életműsorozat az UMZE Kamarazenekarával
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A harmadik koncertet szenteli az UMZE Kamaraegyüttes Ligeti György műveinek. Az elsőt, a tavalyelőttit, még a zeneszerző életében tartották, Ligeti betegsége miatt nem lehetett jelen. A tavalyi már hommage koncert volt, de Rácz Zoltán, az UMZE alapítója, vezetője, motorja a május 28-i koncert előtt elmondta, hogy ezek nem emlékkoncertek, hiszen Ligeti velünk, bennünk él. Az együttes tervezi, hogy Ligeti összes művét bemutatják 2013–14-re, s ha már minden darabot eljátszottak, kezdik újra.
Ligeti jelentőségét, a zenére, zeneszerzőkre való hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni, neve a Keller-vonósnégyesfiatalabb generáció körében is ismert, a koncerteken éppen csak a felnőttkor küszöbén állók is fel-feltünedeztek. Olyanok, akik más komolyzenei eseményre nemigen járnak. Ligeti népszerűségét az a tény jelzi, hogy filmekben szerepel egy-egy művének részlete, a 2001 űrodüsszeiában (Richard Strauss Zarathustrája mellett), majd a Tágra zárt szemekben, mindkettő Stanley Kubrick rendezése.
Ahogy tavaly is tematikus egységbe rendezték a műveket, idén is így történt: az 1968-as diáklázadások utáni darabokat hallhattuk, a sokszínűség, az összetéveszthetetlen egyéni hang megjelenését. A Ramifications 1968–69-ben keletkezett, vonós zenekarra. A hangzásvilág különlegességét az „elhangoltság” okozza, a hangszerek különbözően hangoltak; az egyik csoport körülbelül negyedhanggal tér el a másiktól. A Ramifications, „Elcsúsztatások” egyfajta lebegő érzést nyújt, egészen apró rezdülésekkel. Hallgatva a művet nem a hamis hangokat érzékeljük, hanem a tejfehér ködben való minimális, szinte észrevehetetlen ringatózást. Rendkívül sűrített az atmoszféra, melyet a bőgő zár le. És a nagy csend. Másodpercekig taktírozott még Rácz Zoltán, mire a darab lecsengett, elnyugodott. (A Cage-féle 4’33” magát a csendet ábrázolja, a csend nélküli csendet, hiszen csak laboratóriumi körülmények közt lehet megteremteni. Boldoczki GáborHa mást nem is hallunk, bensőnk ritmusa, hangjai mindenképp léteznek.) A csend mint kifejezőeszköz egyik stiláris eszközzé vált a koncerten, a következő, II. vonósnégyesben is élt vele Ligeti, tíz másodperccel az első hang megszólalása előtt kezdődik. Ha a Ramifications sűrített volt, akkor a vonósnégyes még inkább. A négy hangszer kapcsolata, de egyben önállósága Bartók vonósnégyeseinek méltó párja. Érzelmi kitörések, hullámzások, düh, fájdalom, felkiáltások színezik az öt tételt. A Keller-vonósnégyes előadása a gyönyörű mű részletgazdagságát, a darabon végighúzódó ívet úgy mutatta be, hogy teljesen természetes módon játszottak. Ligeti művét alaposan ismerték, nem riadtak vissza a szokatlan (bár akik annyira elmélyedtek a Bartók-kvartettekben, azoknak csak egy lépés ez az intonáció) hangzásképektől, ritmikától.
A kiadott műsorrendtől eltérően a Mystéres de Macabre zárta az első részt. Szokták mondani, minél nagyobb elme valaki, annál kisebbnek érzi magát és annál jobb a humora. Az 1978-ban bemutatott Mystéres groteszkje lehengerlő, nevetésre késztet. A zenészek nemcsak a hangszerükkel, a szólista nemcsak két trombitájával, a karmester nemcsak pálcájával (nem is volt neki), hanem bekiabálásokkal, dünnyögésekkel stb. emelték ki az abszurditást. A mozdulatoknak is szerepük volt, az elnagyolt hangok mintegy vásári színjátékot sejtettek. A vészjósló cím drámát ígér, de a zenei anyag stb. nevetségessé tette a halált. Üdítő színfolt volt Ligeti művei között, ilyet is tudott a zeneszerző. Boldoczki Gábor brillírozott, nem csupán a szólótrombitaművek birodalmában van otthon.
Szünet után Csalog Gábor öt zongoraetűdöt játszott. Csalog a kortárs zene egyik legelkötelezettebb előadója, Kurtág rövid darabjait is lemezre játszotta, Ligeti és Liszt etűdjeit állította párba egy másik kiadványon. Az öt etűd szinte kivétel nélkül a zene egy-egy korszakát vagy többet is felidéz, nem szolgai módon. A Cordes à vide a vonós hangszerek kvintenkénti hangolását sejteti, a téma variációkkal képez egységet. Az Entrelacs (Kacskaringók) dinamikai megoldása nagyszerű volt, a záró Coloana infinita megdöbbentő hatást, képi megoldást adott.
Az oboa-fuvola kettős verseny hegedűnélkülisége a Zsoltárszimfóniával ad párhuzamot, a hanghatás itt is valószerűtlenül szép. A szólóhangszerek szervesen illeszkednek a zenekarba, nem a hagyományos szólistaszerepben halljuk az oboát, fuvolát. Horváth Béla és Ittzés Gergely nem tört babérokra, kifejezően játszottak. A Clocks and Clouds – párba állítva a kettős versennyel – hasonló kérdést feszeget, a zenekari apparátus hasonló, a kórus sem „a” kórus, hanem a zenekar része. A hangzásvilág az énekhangnak köszönhetően még tágabb, helyenként lebegőbb. A Scola Cantorum Budapestiensis nem először énekel kortárs műben, bár profiljuk az egyházi zene. Gyönyörű színekkel dúsították a különleges összeállítású zenekar hangzását.
A koncert most is nagyszerű volt, változatos műsor-összeállítás, kiváló előadók és zenekar a garancia arra, hogy jövőre is sokan hallgatják a koncertet.
2008. május 28., Művészetek Palotája
