a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Mika Róbert
Tegnap a fiamra vártam az iskola előtt, aki ’56-ot ünnepelte. Persze ő még kicsi ahhoz, hogy egyáltalán felfogja, mi is volt, s miért történtek az események úgy, ahogy. Közben, atyai kötelesség, azon gondolkodtam, hogy mit mondjak neki. Mondjam, hogy az erőszak nem vezet semmire? Hogy a fegyveres forradalmak csak vereséget és sok száz, ezer, talán százezer honfiúi vér kioltását okozták? Hogy a kiegyezés és a ’89-es rendszerváltás fegyver nélkül kiharcolt vívmányai sokkal nagyobb előrelépést jelentettek, mint a fegyveres harc? Fejtegessem, hogy mikor beszélhetünk forradalomról, mikor népfelkelésről és mikor egyszerűen csak lázadásról?
1956 nem volt „klasszikus” forradalom. Nem teljesült a hatalom központosítása, a forradalmi célok minimális elérése, de még csak az uralkodó, a hatalmat gyakorló réteg leváltása sem történt meg. De lényeges ez egyáltalán? Nem! Az emberek többsége nem lázadni, felkelni és forradalmat játszani szeretett volna, hanem emberi jogokat és szabadságot.
Az az összetett szó fejezi ki mindezt, melynek tagjai elkerülhetetlenül és szétválaszthatatlanul fonódnak össze, s amelyet nem lehet csűrni-csavarni sem tudományosan, sem politikailag, mert önmagában definíció: SZABADSÁGHARC!
Harc az önkény, a zsarnokság és nem utolsósorban az idegen hatalom elnyomása ellen. Szabadságvágy, amely érlelődik, s amely a nyomorúságos idők alatt rakódik le az emberekben, s formálódnak belőle olyan nemes tulajdonságok, mint hazaszeretet, nemzeti büszkeség, bátorság, bajtársiasság, hősiesség. S ha eljön az idő, amikor a zsarnokság elveszti már saját gonosz hitét is, akkor a felgyülemlett megaláztatás elemi erővel tör ki.
1956-ról emlékezve nemcsak azokat ünnepeljük, akik életüket kockára téve kiálltak egy magasztosabb eszméért, egy új és jobb világért, hanem azokra is emlékeznünk kell, akik a kommunizmus több évtizedes tobzódását megszenvedték, akár az életük árán is.
Most itt ülök és nézem a fiam. Mit mondhatnék még neki?
Mondhatnám, hogy a még élő 56-osokat eddig mindig leköpködték, kifütyülték, hazaárulással vádolták és vádolják. Hogy olyan embereket emelnek fel az 56-os szabadságharc piedesztáljára, akik nemhogy nem éltek abban az időben, de köztörvényesek vagy az akkori rákosista és/vagy a későbbi Kádár-rendszer követői vagy legalább is élvezői voltak. Hogy képtelenek vagyunk politika nélkül megünnepelni olyasvalamit, aminek semmi köze nincs az aktuálpolitikához… Mert kisajátítani kell, ünnepet is, mert a százalékok, a hatalom többet számít, mint az emlékezés, a szabadságharc.
Inkább nem mondok semmit.
Előveszek egy nagy, papírkötéses, piros borítójú könyvet. Elején két kép. Felül egy orvos dob be szavazócédulát az urnába, alul forradalmárok ülnek egy harckocsin, akiknek egy „civil” emeli meg kalapját, háttérben talán puskára támaszkodó emberek állnak. A hátsó borítón a szöveg így kezdődik: Tisztelltt vezetöség. Édesapám még nem kapot visa semijét,ami vel meg kárositoták,és tönkere, tettek tőle,meg elloptok töleket. Belül átlagcsalád ül a sezlonon, előttük egy rádió, rajta Rákosi mellszobra. Úgy van fényképezve, mintha köztük ülne. Hamis kép. A rádió háttal van a hallgatóságnak, Rákosi feje mintha zanzásítva lenne.
Kisfiam megnézi a könyvet és elolvassa a címét: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”.
Pár év és talán meg fogja érteni… és talán mi is.
Illyés Gyula
Egy mondat a zsarnokságról
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
1950.
(Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)
