A Budapesti Fesztiválzenekar SACD-je
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Antonín Dvořák VII., d-moll szimfóniája (Op. 70.) már az az alkotás, mely minden ízében egyedi, ezt a szerző is így érezte, itt már szinte teljesen szakított a szlávos dallamok, intonáció hangoztatásával, bár lépten-nyomon fellelhető az a fajta érzésvilág, ritmikai és dallami megjelenítés, mely jellemző a szlávos zenére. A mű, melyet a szerző a londoni Royal Philharmonic Society felkérésére írt – egy sikeres koncert után, ahol a Stabat Matert vezényelte –, nagy sikert aratott a bemutatón, manapság még mindig inkább a IX. szimfónia és a Csellóverseny uralja a koncertpódiumokat.
A VII. szimfónia tehát egy érett szerzőt mutat, nagyszerű formaérzékkel, invenciózus dallamokkal találkozunk, nem véletlenül említette Brahms, hogy boldog lenne, ha egyszer olyan főtémát találhatni ki, mint amilyenek Dvořáknál szerepelnek. Azért mi ne féltsük Brahmsot, hiszen az a csodás oboaszóló a Hegedűversenyen nehezen múlható felül!
A Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában ez a szimfónia is, az Amerikai szvittel együtt figyelemreméltó előadásban szól. A mű a semmiből indul, a rövid ív, mely a 15. ütemig tart, szinte már eleve besűríti az előadást. A pregnáns ritmika nem válik gépiessé, csak ott kopog, ahol valóban kell, tud lélegezni ez a nagyon fülledt tétel. Egy-egy hangszercsoport kiemelése jól megoldott, talán a legizgalmasabb a brácsák fortepianója, mely egyetlen ütemen belül 160. üteméből indulva az esztamokkal kitűnően előkészíti a visszatérést.
A második tétel személyes hangja gyönyörű, a kürtszólók szinte érzékiek. Nagyon szép az érzelmi hullámzás, a sóhajszerű, mások a halk sikolyt idéző mozzanatok. Jó a motívumok lekerekítése, a rövid szakaszok egymásba simítása, mindezek elősegítik a belső nyugalom kifejezését. Mind a vonósok, mind a fúvós hangszercsoportok játéka hangulatos, az első tétellel szinte szembenálló karakter kifejezőkészsége páratlanul jó.
A Scherzo szlávos, kicsit bús vidámságának érzékeltetése a lemez legjobb megoldásai közé tartozik, karakteresek a szólamcsoportok motívumismétlései, a szerző által kért és a minden ízében megvalósított hangsúlyok, eltolt, gyakran aszimmetrikus ritmusok jóvoltából. A főrész a visszatéréskor nem szolgai utánzata annak, amit először hallottunk.
A záró tétel a cigányskála hangjaiból felépült témája rengeteg mindent magában rejt, karaktereket, hangulatokat, unikális hangzást, melyet a zenekar ki is aknáz. Az első rész energikussága, sürgető volta a hangszercsoportok játékának dinamikai megoldásával is megmutatkozik. A szlávos dallamvilág ebben a tételben is szerepet kap, a táncos jelleg hol féktelenséggel, hol kecses eleganciával jelenik meg. Izgalmas szerepet kapnak a fafúvósok, rengeteg, de csak villanásnyi megszólalásuk néha mint egy éles, rövid ideig tartó fényt jelenít meg, máskor madárvijjogást. A kóda minore-maggiore dallama a szerző vonzódását mutatja a végletes érzésvilág ábrázolásához, rengeteg művében találkozunk ezzel a zeneszerzői oeuvre-ben.
A romantikus életérzés minden apró villanását hallhatjuk a zenekar tolmácsolásában, az együttest most is Fischer Iván irányítja, most is nagyszerűen, helyenként talán túlságosan is, ami egy kicsit elvisz Mahlerig, Brucknerig. Ez a felfogás kinek nagyon tetszik, kinek kevésbé, a zene viszont megszólal, a lehető legjobb technikai tudással. Nagyon szépek a hangszercsoportok közti párbeszédek, bár néha a kontinuitás veszít a feszítő erejéből, a nem mindig pontos – ez néha szinte érzékelhetetlen – motívumátadáskor-átvételkor. Fischer a kisformák mellett képes volt úgy felépíteni a művet, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedett az ember, hogy másképp is lehetne azt a bizonyos nagy ívet megrajzolni.
A zongorára íródott Amerikai szvitet (Op. 98/a) Dvořák az 1895-ös amerikai visszatérése előtt hangszerelte (Op. 97/b), a címadás az „amerikai” dallamok világára utal, bár a záró tétel a cseh koloritot is tartalmazza, ott a legnyilvánvalóbban, de a többi tétel is telis-tele van a jellegzetes dallamokkal, ritmikával.
Az öttételes Amerikai szvit kevésbé fajsúlyos zene, ez a címből is kiderül, a hangszerelés viszont rengeteg izgalmat rejt, Dvořák nem takarékoskodik az ütőhangszerekkel, a mozaikszerűen összerakott, izgalmas hangképet rejtő motívumismételgetéssel. A kellemes dallamok sokszor éppen csak a jó ízlés határain belül maradnak, amire még nem mond(hat)ják a hallgatók, hogy szentimentális. Az egyszerű felépítésű tételek karaktervilága változatos, a kirobbanó féktelenségtől kezdve a második, 3/8-os tétel Desz-dúr középrészéig (a IX. szimfónia II. tétele szintén ebben a hangnemben íródott, ott a dallam indián eredetű). Néha a szintén eredetileg zongorára írt Szláv táncok egyenes folytatásának érezzük a szvitet, a kavargó zene miatt, máskor meg egyes ütemeket vélünk felismerni Dvořák egyéb műveiből. A szerző a szvitben is él a témák többszöri megidézésével a mű során.
Jóval könnyebb ezt az öt tételt a lehető legkifejezőbben előadni, az említett jegyek miatt, ez maradéktalanul sikerült Fischer Ivánnak és együttesének. A Channel Classics gondozásában megjelent lemez valahol hiánypótló, hiszen a legismertebb Dvořák-művek mellett szinte alig van jól megvalósított felvétel a szerző kevésbé ismert műveiből. A zenei minőség most is kimagasló, mind a szimfónia, mind a szvit esetében.
Dvořák: Symphony no. 7, Suite in A major
Budapest Festival Orchestra
Iván Fischer
Channel Classics, 2010, SACD
