„Az én Mózesem (…) egyáltalán nem emberi”

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Lehotka Ildikó

Nem ígért felhőtlen szórakozást Schönberg Mózes és Áron című operájához, de ennek az egyedülálló műnek nem is ez a célja. Nem igazán játsszák, a lemezpiacon sem az első számú kedvenc, mégis egy olyan opera, mely mérföldkő a műfaj történetében, zenei anyagát tekintve mindenképpen.

Schönberg mindössze két felvonást komponált meg 1930 és 1932 között, a harmadikból csak néhány részt, a bemutatót már nem érte meg, egyedül a félelmetes ritmusú, a barbárságot, erotikát rendkívül kifejező Tánc az aranyborjú körül hangzott el, két héttel a nagybeteg szerző halála előtt.
Az opera írása idején a politikai helyzet egyre sötétebbé vált, Hitler hatalomra jutása után Schönberg kénytelen volt megválni tanári állásától, emigrált. Az Egyesült Államokban – levelek, feljegyzések szerint – többször elővette a Mózes és Áront, de csak a harmadik felvonás szövege készült el, és néhány vázlat. Schönberget foglalkoztatták a bibliai témák, Jakobsleiter (Jákob lajtorjája) címmel oratóriumot írt, mely csak részben készült el, később a Der biblische Weg (A bibliai út), mely színdarab. Ismeretes, hogy nemcsak a zenében, de az irodalomban, képzőművészetben is jelentős személyiség volt.
Mind a mondanivaló – Schönberg saját maga írta a szöveget –, mind a zenei anyag mély mondanivalót hordoz. A szöveg nem csupán a bibliai témát mutatja be, hanem ennél sokkal mélyebben és szélesebben gyökerezik, a hallgatót szinte kényszeríti arra, hogy maga boncolgassa a szöveget. A zene pedig – mely nemhogy az azt megillető helyen lenne, hanem szinte teljesen ismeretlen, a terminus technicusaitól eltekintve – még nagyobb figyelmet igényel, nem enged egyetlen pillanatnyi lazítást sem.

Figyelemre méltó Arnold Schönberg elfordulása a túlcsorduló romantikától, ha például a Werklarte nacht utáni bármelyik expresszív művét meghallgatjuk, és eljutunk a szeriális zene világába, egy addig ismeretlen, sokak szerint sokkoló hangzásképet kapunk. Érdekes a dodekafónia megítélése, még napjainkban is; ki kizárólag a 12 fokúságban látta a XX. század zenéjét, ki erőltetettnek, zeneellenesnek. Schönberg dodekafon művei a mai napig kevéssé ismertek, az előadások száma is csekély, azonban ez a fajta zeneszerzési technika sok zeneszerzőt megérintett – valamilyen formában. A Mózes és Áron egyik kulcsfontosságú műve, befejezetlensége ellenére monumentális. A miskolci operafesztiválon már elhangzott a mű, Kocsis Zoltán azóta egy harmadik felvonást komponált a darabhoz, az eddigi gyakorlat szerint csak prózában hangzott el a záró rész. Kocsis a schönbergi fennmaradt vázlatok felhasználásával egészítette ki, vagy tette teljessé az operát, úgy, hogy megmaradt a schönbergi úton, egy-egy motívum idézésével is, de világossá téve, hogy ez nem szolgai utánzat. A felvonás felépítése pontosan követte a mondanivalót, a tetőponton egy nagyszabású fúgát véltem felfedezni, annak minden fordításával. Érdekes módon, bár fent volt a színpadon, nem szerepelt a kórus. A felvonásnak Kocsis értelmezésében saját motívumai vannak, talán a legerőteljesebb az azt indító ütőhangszeres mottó.

Az opera előadása – túlzás nélkül állítható – hihetetlenül jó volt. Egy ilyen zenei és eszmei világot kibontani, a mű nehézségeit mindenféle esetlegesség, ingadozás nélkül áthidalni embert próbáló. A Kocsis vezette zenekar magas fokú tudása, precizitása mellett ez a szikár, nehezen megfejthető zene plasztikussá vált, a hangszínek, bonyolult ritmikai képletek a maguk egyedülállóan természetességükkel szóltak. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és a Honvéd Együttes Férfikara (karigazgató: Riederauer Richard) testesítette meg az operában oly fontos tömeget, a pillanatnyi indulatok tolmácsolása nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a zenei szövet kevésbé bonyolult. A szeriális zene tolmácsolásának nehézsége az emberi hang esetében még fokozottabb, pláne, ha kórus énekel, hiszen az intonáció egysége elengedhetetlen, egyetlen mellééneklés is feltűnő. A két felnőttkórus intenzitása, a drámai forték elsöprő ereje mutatta az operabeli tömeg karakán véleményét, a hergelést, a hisztériát. A Budapesti Énekes Iskola Kórusa (karigazgatók: Bubnó Tamás és Mezei János) üde hangjával emelkedett ki. A Schönberg által „egyáltalán nem emberi”-nek mondott Mózes szerepében Wolfgang Schöne állhatatossága, váteszi jelenléte vitte előre a cselekményt, féltestvérét, Áront Daniel Brenna énekelte. Bár Brenna betegséggel küzdött, ez nem volt érezhető, csak egy-egy falzetthang megszólaltatásakor. A két figura ellentétes karaktere szinte vágott, szólamaikat Schönberg is így komponálta, Brenna a mozgékony, szinte kígyónyelvű dallamokat biztosan énekelte, számomra ő volt az igazi Áron. Hangjával képes minden érzést kifejezni, győzte, nem is akárhogy az elrettentően nehéz szerepet. A két nagyszerű főszereplő mellett Cser Krisztián egyre zengőbb, erőteljesebb hangja és színpadi megjelenése érdemelt figyelmet.

Bár félig szcenírozott előadást ígértek, ez jóval kevesebb volt, de nem is igazán hiányoztak a díszletek, jelmezek. A két címszereplő átlátszó pultja a kormányszóvivőére emlékeztetett az emelvényen, a kórus – egyetlen kivétellel – statikusan énekelt, a kisebb szerepek szólistái egy-egy nagyobb, teljesen egyszerű, négyszög alakú dobozszerűségen ültek. De így volt jó, hiszen ez az opera nem elsősorban a szemnek, annál inkább a tudatnak született.

A közönség végig kitartott, ovációval ünnepelte a kimagasló eseményt. A világpremier nagyszerűen sikerült, hogy lesz-e ennek a változatnak újabb előadása, az idő eldönti.