a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Művészetek Palotájának talán utolsó nagyobb szabású előadásaként Bizet Carmenjét hallhatta a közönség, bár telt házat várt az ember – a Carmen igazi sikerdarab –, de a II. emeletet nem nyitották meg. A címszereplő a nagyszerű Schöck Atala volt, aki az Erkelben futó sorozatban is, a Szent István Király Szimfonikus Zenekar vállalta a kényes zenekari anyag játszását, lelkes, és magas színvonalú jelmezes, szcenírozott előadást láthattunk Horváth Gábor vezényletével.
Bizet Carmenja – ha hinni lehet a statisztikáknak – a három legtöbbet játszott opera egyike. ”Én mondom, ha kiirtanák a házasságtörést, a fanatizmust, a bűnözést, a gonoszságot, a természetfölöttit, az embernek nem volna módja, hogy egyetlen hangjegyet is leírjon” – írja Bizet, és bár a Carmenben a természetfölötti talán nem megfogható, de Bizet többi elgondolása az operacselekményeket illetően igen. Talán ezért is juthatott el a nézők szívéig ez az opera, annak ellenére, hogy a bemutató után megkérdőjelezték a téma (cigánylány, szabados szerelem) „szalonképességét”. A Carmen ma is időszerű, a zene tele van élettel, érzelemmel, ezért is nehéz olyan előadásokat létrehozni, hogy kiemelkedjenek az átlagból.
A június 26-i este mindenképpen élvezetes volt, annak ellenére, hogy a rendezés félszegségei (rendező:Tóth János) minduntalan előtérbe kerültek, még akkor is, ha minimalizált díszletek közt mozoghattak az énekesek. A Carmen, ahogy a mára bevált gyakorlat mutatja, a prózai dialógusok helyett (mely a Bizet-i elgondolás jellemzője) a Guiraud-féle recitativókkal szólalt meg. Négy nagyon hálás szerep is van a műben, így Don Joséé, ez alkalommal Yanis Benabdallahtól hallottuk a szólamot. A fiatal művész kezdetben túlzottan is elfogult volt, hangja kellemes, szép megoldásokat hallottunk, a Virágáriát kidolgozottan, szívből énekelte. Yanis Benabdallah jelmeze sajnálatos módon lógott, pedig éppen az ő megjelenése kellett volna imponáló legyen. A többi tiszt viszont jól szabott ruhát viselt, éppen ezért érthetetlen volt a hanyag, két számmal nagyobb jelmez az egyik főszereplőn. Benabdallah jó megjelenésű, szép hangú, reméljük, halljuk más szerepben is.
Escamillo szerepében Réti Attilát hallottuk, aki férfias jelenségként jelent meg, és pontosan hozta a kissé öntelt, sikerre ítélt torreádort. Escamillo áriája az, amit a suszterinasok is fütyültek (manapság más a divat), Réti Attila megfelelő hévvel énekelte a szakaszt. Kellemes volt hallani az énekest, de még érhet a szerep.
Fodor Gabriellát hallhattuk Micaelaként, a szerep Carmen ellentéte. Egy nagyon nőies, légies, szerelmes, aggódó nőt ír le a zene, és ezt érzékeltette az énekesnő. Bár a hang nem mindig volt törékeny (Wagner-, Richard Strauss-operákban is énekelt, de Sári József kiváló Napfogyatkozás című operájában is fellépett), egy jól ábrázolt, jól formált karaktert hallottunk, érzékeny megoldásokkal. Várjuk az énekesnő további fellépéseit.
A kisebb szerepekben kiemelkedett Egri Sándor Zuniga szerepében, az énekes mindig hiteles, lehet rá építeni, hangja állhatatos. Morales Káldi Kiss András volt, mind megjelenésében, mind vokális alakításával elégedett lehetett a néző-hallgató. Simon Krisztina Mercedes szólamát kiemelkedően, Geszthy Veronika Frasquitáét viszont főszereppé emelve, csak a fortissimo tartományt használta. Különösen zavaró volt ez a Csempészötösben, mintha ő venné ét a vezetést, erőszakosan.
A címszereplő Schöck Atala volt, eszményi Carmenként. Schöck Atala kiváló énekesnő, akit nagy szerepekben alig hallani, ritkán játszanak olyan operát Magyarországon, ahol a mezzoszoprán kiemelt szólamban tündökölhet. Schöck minden zenei stílusban otthonos, hangja csodálatos, Carmenként a figura minden színét-varázsát megmutatta, rendkívül igényes tolmácsolást hallottunk.
A két kórus (Szent István Oratóriumkórus, Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa – karigazgató: Igaliné Büttler Hedvig) nagyszerűen szólt, a felnőttek parázs hangulatot teremtettek, nagy, figyelemfelhívó fortékkal, a gyerekek üde hangja most is sikert aratott (más kérdés, hogy az előtérben lévő felnőtt vagy gyerek megválasztására nagyobb gondot kellett volna fordítani).
A zenekar pedig jócskán felülmúlta a várakozást. Profin szólalt meg a – más szó híján – kíséret, csodás színekkel, remek tempókkal, tüzesen játszottak, megingás nélkül. Egy vérbeli operazenekarnak is becsületére vált volna a feszes figyelem, a pontosság, a tolmácsolás finomsága a már említett lelkesedés mellett.
Nem tudom, mikor fogant meg az opera előadásának pillanata, én nem találtam a programok között, csak viszonylag későn, de a tolmácsolás alapján érdemes volt ott lenni a koncerten-előadáson, melyet Horváth Gábor vezényelt, kimagaslóan, végig vehemensen.
A szórólapra-ismertetőre érdemes lenne odafigyelni, nem volt adat arról, hány felvonásos a mű, hány részben játsszák, esetleg egy rövid összefoglaló is kerülhetett volna a papírra. Az együttes következő évadjának programja alapján, mely a legnagyobb zenekarokéval is szinte vetekszik, szükségszerű egy informatív, pontos-fontos adatokat és adalékokat nyújtó kiadvány.
