Szerző: Kerekes Tamás
„Ez az életrajz kissé zavaros, de nem én zavartam össze, hanem az élet. Ott kezdődik, hogy 1866. december 23-án születtem Cegléden, a vasúti állomáson. Édesapám abban az időben pár évig bérben bírta az osztrák államvasút társaságtól a ceglédi vasúti vendéglőt, így esett meg, hogy a szegedi születésű többi öt testvéreimmel szemben nem a szűkebb haza homokján láttam meg a napvilágot.”
„A gyerekkorban ebből később nagy testvéri hangok keletkeztek a »szegedi betyárok« és a »ceglédi bicskás« közt. Az utóbbi sértés alaptalan volt, mert bár Cegléden születtem az anyakönyv szerint, de sohasem voltam bent a városban. A vasúti állomás igen messze esett a várostól (a mostani ceglédi állomás azóta már a harmadik), s hatvanhat karácsonyán irgalmatlan nagy hideg lévén, nem vittek be a városba keresztelni, hanem kihozatták a papot a vasútra. Két év múlva hazakövetkeztünk onnan, s azóta nem állván módomban Ceglédre látogatni, azzal a zavaros ténnyel kezdődik ez az egész élet, hogy még sohasem voltam abban a városban, amelyben – a keresztlevél szerint – születtem.” (Tömörkény István: Önéletrajz)
Móra Ferenc: Tanítómesterünk
„Hamar beleunt a labdacsgyúrásba és katonának kívánkozott [Tömörkény – K. T.].
Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá megkérni, hogy szervezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak sótárnok volt, és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a herbateafőzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de szerencsére nem jól tudta a receptjét, és kábult állapotában még az innenső parton felébredt. (…)
Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát adtak neki – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexikont vette elő, vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egymillió forintja volna, milyen életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindig azzal a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra rendesen elaludt. (…)
A bölcs mosolyával nézte, hogy forog a világ, és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett – őt csak a tanya érdekelte az egész világból, és nem akarta elhinni, hogy az is forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb magyar író sorsában, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük – s az utolsó könyvében, amelynek korrektúráit akkor csinálta, mikor a halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A Tisza hattyúja, a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt a legszebben. Félek, az utolsó egészséges embere ment el vele a magyar irodalomnak.”
„– Szeged nagyváros is, meg falu is. Amilyen furcsa, hogy az országra világló fényesség leggazdagabb kincsesládája az országnak – az egy Dugonicson kívül ezer esztendő alatt egy se került ki belőle. A te neved világra fénylő volna. A sors szándékos iróniája Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.
– Nono – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy embör, uram, Isten, csak azt mondanátok meg már egyször, mi az a nagy embör. Aki a nadrágszíjra a csatot kieszöltee, az nagy embör volt. Meg aki ki tudná eszölni, hogy az egyhatos ára kenyeret egy krajcárért löhessen adni, az még nagyobb embör volna.” (…)
„Kicsit mosolyogva hallgatja mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél, és mindenki természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden föld alatti és föld fölötti dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy, cédulát küld a tekintetes kultúrigazgatóságnak, hogy tessék annak a másik oldalára felírni, hogy melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb hegy és hányszor nagyobb a Hold, mint a Föld. Szegeden járt egy holland miniszter, annak meg kell mutatni a padlástól a pincéig mindent, hadd vigye hírünket, és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe, akkorra már ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm tekintetes úr mutassa meg a makkfáján, mely tájon van az a Berezovka, ahol az Andris gyerök raboskodik, segítse haza a Jóisten mentül előbb. Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a Földön, és a tekintetes igazgató urat lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön, hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már ott van, azt is mondja meg, hogy mikor égett le a Szegedi Színház.” (…)
„De ha ő nem érzett okot a panaszra, nekünk se okunk, se jogunk rá. A kínai hieroglifákban egy marék rizs jelenti a boldogságot, az egyiptomiaknak egy rózsa. Neki ez jutott, és csak a halálában látszott meg, hogy milyen irigyelni valóan szép és teljes élet volt az övé. Mindent elvégzett, amire küldetett, és amikor lehajtott fejű alakja ködbe veszett könnyes szemeink előtt, nemcsak értelmünk gyászolt, hanem a szívünk is – hányunknak adatik meg ilyen élet és ilyen halál?
Ami tisztességet adhatnak a holtnak az élők, azt a régi tradíciót is meghaladó mérvben megadta neki Szeged, s az élő megelégedettségét, ha lehet, még fokozta a halál. Ha a boldog égi mezőkről, ahol jobb kéz felől ül az Úristen aranyasztalánál, és mosolyogva jegyezgeti a doberdói hősök beszélgetéseit, lenéz a szegedi földre, Isten kertjében nem lát dúsabb virágágyat, mint az ő sírja: mindnyájunk szeretetének kék szemű nefelejcsei remegnek felette.” (Szegedi Napló, 1917. október)
Andor Leon: Egy füstös vén redakcióban
„Dilektor úrnak szólították a tanyasiak a Somogyi-könyvtár tudós igazgatóját, akit nap mint nap felkerestek ügyes-bajos dolgaikkal. A könyvtárt és a múzeumot Tömörkény fejlesztette naggyá. Többek között például európai hírű néprajzi osztályt szervezett, majdnem minden pénz nélkül. Csereberélt a széles világgal: csillagos szegedi halbicskákat küldött Argentínába indián nyílhegyekért, karikás ostort Norvégiába fókavadászok szigonyáért és így tovább. A múlt és a jelen, a tudományos és gyakorlati élet minden ágában ismerős volt, óriási tudással és tájékozottsággal rendelkezett. Ebben a tekintetben fél Szeged rábízta magát. Még a postások is, ha külföldi leveleket hoztak ki, aminek idegen nyelvű címzését nem tudták kiolvasni, egyszerűen elvitték a múzeumba… Majd a dilektor úr megmondja, hogy hova szól…
Régi szegedi anekdota; egy pesti vigéc izzadva igyekezett már vagy félórája rábeszélni Somogyi Szilveszter polgármestert, hogy rendelje meg a város részére a legújabb díszkötésű nagy lexikont, mire az mosolyogva elhárította… Nem köll az nekünk, megmondja a Tömörkény, ami benne van…
Csak úgy anekdotázgatok itt Tömörkényről, nem célom irodalmi tanulmányt írni róla, akinek élőszóval volt teli az egész természet, a kis alföldi világ, és soha senki nem tudta úgy megírni a szegény tanyai magyart, mint az a szelídnézésű, szűkbeszédű ember… a dilektor úr. Nagyon szeretett zuhogó esőben friss szántások között kocsizni, ez okozta korai vesztét is. Meghalt, tüdőgyulladást kapott, és a még csak ötvenegy éves szervezet nem tudott megbirkózni a gyilkos kórral.
- április 24-én reggel kilenc tájban egy tanyai vajákos asszony rohant lélekszakadva az oroszlán utcai Tömörkény ház felé. Valami rejtelmes gyógyfüvet hoz, de már későn érkezik… s az Alföld fölött álomként tűnik el a láthatáron egy fehér kócsagmadár, Tömörkény lelke… így búcsúztatta gyönyörűen Krúdy Gyula, s a szegedi muzsikus cigányok egy hétig, fél éjszakán keresztül Dankó Pista híres nótáját húzták csendesen… »Most van a nap lemenőben.«” (Élet és Irodalom, 1961. március 10.)
