Mikszáth Kálmán prózájának helye a XXI. században*
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Csiszár Éva
Elfogadott tény az irodalomtudományban, hogy az olvasók nem ugyanolyan módon fogadják be az egyes irodalmi alkotásokat. A befogadás többek között függhet az egyén korától, nemétől, tudásától, annak fejlődésétől, világszemléletétől, magától a korszaktól, melyben él. Minden időszaknak megvannak a maga stílusirányzatai, divatjai írásban és műelemzésben egyaránt. A kritikusok a kor sajátosságainak megfelelően értékelik a műalkotásokat.
„A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. (…) Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi…”1
Elfogadott tény az irodalomtudományban, hogy az olvasók nem ugyanolyan módon fogadják be az egyes irodalmi alkotásokat. A befogadás többek között függhet az egyén korától, nemétől, tudásától, annak fejlődésétől, világszemléletétől, magától a korszaktól, melyben él. Minden időszaknak megvannak a maga stílusirányzatai, divatjai írásban és műelemzésben egyaránt. A kritikusok a kor sajátosságainak megfelelően értékelik a műalkotásokat.
Mikszáth Kálmán életművének értelmezése újfent foglalkoztatni kezdte az irodalomtudósokat, az irodalomtudományt. Hajdu Péter 2005-ben kiadott műve („Csak egyet, de kétszer”2) a Mikszáth-próza kérdéseit boncolgatja, Eisemann György az íróról írt kismonográfiájában3 pedig az életmű újraolvasását, újraértelmezését sürgeti.
Feladataink vannak. A ma irodalma számos alkalommal azt üzeni, hogy tovább kell lépni a klasszikus műveken. A XXI. században, a „Föld 2” korában talán már elavultnak tűnhet egy XIX. századi író, aki műveiben nem valami világrengetően elképzelhetetlenről ír, nem olyan gondolatokról, cselekvésekről, melyek borzadást keltenek, és percekig döbbentté teszik a befogadót. Az író műveiben nem találkozunk különösebben meghökkentő megoldásokkal. Talán éppen ez a különleges benne.
Mikszáth „nem múlhat el”. Arra vár, hogy ismét felfedezzék. Újra kell olvasnunk. Elő kell vennünk könyvespolcaink rejtekéből, le kell porolnunk, és észrevenni azokat a bravúrokat, melyekkel gyarapította irodalmunkat.
Ő volt az, aki az anekdotát fő prózaszervező elvvé tette; aki intertextualitásra adott lehetőséget azzal, hogy egyes műveit (A tót atyafiak, A jó palócok) anekdoták laza füzéreként állította össze, arra késztetve az olvasót, hogy összefüggéseket keressen és kutasson a szereplők, események között. ő volt az, aki novellái szereplőinek kapcsolatrendszerét, szereplőinek érzelmeit, nem mindennapi egyéniségét, olykor különcségeit egy magasabb szintre emelve, félig homályba fedve alkotta meg úgy, hogy a befogadót gondolkodásra, meghatottságra, beleélésre ösztönözze. A művel megismerkedők személyessé válhatnak a műben. Az író közel enged, mintha személyesen beszélné el a történteket, kapcsolatot teremt az olvasóval „közeli” hangvételével.
A fiatal bakfisok, a természet és a benne élő, vele eggyé váló szereplők lelki történései-fejlődései, az emberi kapcsolatok kuszasága, a büszkeség és erkölcs mind-mind kifogyhatatlan kérdések tárházát adják az életmű megközelítésének lehetőségeihez.
Aki felületesen, beleérzés nélkül olvassa írásait, talán nem talál benne semmi különlegeset. Egy kis odafigyeléssel azonban a mai kor számára is az egyik legkülönlegesebb alkotóvá léphet elő újra, a XIX. századból.
„Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.”4
1 Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak. A jó palócok, Bp., 1967, 40.
2 Hajdu Péter: Csak egyet, de kétszer: A Mikszáth-próza kérdései, Bp., 2005.
3 Eisemann György: Mikszáth Kálmán, Bp., 1998.
4 Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak. A jó palócok, Bp., 1967, 40.
Comments on “„Titkos évezredek mélyéről emlékszem reá””