Jon Fosse: Valaki jön majd
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Eszéki Erzsébet
Jon Fosse norvég író színműveiből az őszi álom a legismertebb Magyarországon, sok nézőt megfogott a budapesti Kamrában, a Katona József Színház kitűnő színművészei előadásában az a fojtott érzelem, szikárság, amely egyébként nem jellemző általában színpadi előadásokra. Fosse viszont éppen ebből bont ki egész világot.
A norvég író Valaki jön majd című kötetében, a hat színműben vissza-visszatérő témák bukkannak fel, de ami leginkább összeköti ezeket a darabokat, az Jon Fosse ábrázolásmódja, stílusa. Az, ahogyan megteremti a fojtott légkört, az érzelmeket. Minden szereplőben valami sejtelmes, nyugtalanító gondolat motoszkál. Azonnal érzékeljük, hogy valami nincs rendben, de a szerző általában nem mondja ki, hogy mi az, ami nyugtalanító.
A szereplők se mondják ki a gondolataikat, egyáltalán: a mondataikat se mondják végig. Csak sejtetnek mindent. Belekezdenek egy mondatba, elharapják. Félszavakkal beszélnek. Úgy, ahogy mi magunk is gyakran csak dadogunk.
Ezekben a színművekben csupán sejtjük, hogy mi történhetett korábban, lépésről lépésre fejtjük fel az előzményeket. Történt a múltban valami talányos, ami meghatározza a szereplők mai életét – ez kelti fel az érdeklődésünket olvasás közben.
Nem maguk a figurák, hiszen olyan figurák, akikkel azonosulni tudnánk, valójában nincsenek. Nevük sincs, nő van és férfi, vagy feleség és férj, fiatal nő és idős nő… Sok minden kiderül róluk, magunk elé tudjuk képzelni a környezetüket, de ők mégis inkább egyfajta életérzést érzékeltetnek. Azt, hogy különös, kibeszélhetetlen súly nyom mindenkit.
Hétköznapiak a helyzetek, szerelemről, gyerekvárásról, családról, halálról, családi és baráti kötődésekről, költözésről van szó, olyasmiről, amit mi magunk is átéltünk, ismerünk. Mégis idegenek ezek a hétköznapi helyzetek. Sejtelmesek, mindenben van valami titokzatosság.
Visszatérő téma például, hogy a szereplők úgyse kapnak munkát. Mi lesz velük? Miből élnek majd? Vagy nem jön-e valaki (ami valóságos fenyegetettségként ismétlődik), amikor a pár éppen azért vett házat vidéken, eldugott helyen, hogy ott ne bukkanhasson fel senki más, és ketten legyenek? Mi lesz a férjjel, aki a viharban is kimegy a tengerre? Fontos szerepet játszik a tenger, amely vonzó és fenyegető elem egyszerre.
Csupa szorongás mindenhol. A fiatal lány terhesen hazamegy a szüleihez, a barátjával, nekik sincs munkájuk. De gyereket várnak, mint a Halálvariációk című színműben a fiatal pár, és mindkét darabban a szülőktől kapnak pénzt.
Megjelenik a halálvágy, az öngyilkosság például a számomra legizgalmasabb, Egy nyári nap című színműben, ahol az idősíkok egybeszövésével is izgalmasan játszik Fosse. Itt ugyanis az idős nő emlékezik az idős barátnő érkeztekor, emlékeiben megjelenik önmaga és a férje fiatalon, én is láttam magam előtt a két fiatalt olvasás közben, megjelent a szemem előtt a színpad, rajta egyszerre az idős és a fiatal nő, ahogy egymás mellett játszanak, de nem látják egymást, bármennyire közel állnak is egymáshoz. A figurák megkettőzésétől ennek a színműnek még a többinél is feszesebb a ritmusa.
A ritmus egyébként mindegyik műben különös szerepet játszik. A feszültséget az adja, ahogyan Fosse megírja mindezt; ahogyan erősen redukált, sokszor ismétlődő, töredezett félmondatokban szól az érzelmekről. Itt nincs „normális” beszélgetés, de végül is: mi a normális? Nem abból ered számos feszültség, hogy nem tudjuk megfelelően kifejezni az érzelmeinket, gondolatainkat, nem vagyunk képesek úgy kommunikálni, hogy a szavaink a másikban az általunk vágyott visszhangra találjanak?
Drámaiság és erős líraiság, különös zeneiség jellemzi ezeket a műveket. Emellett az elhallgatások, a szavakhoz, elharapott mondatokhoz, furcsa, szinte dadogós stílushoz illő csöndek miatt is rendkívül nehéz helyzetben van az a műfordító, aki Fosse-írások átültetésére vállalkozik. Központozás sincs, de talán még ez a legkisebb nehézség fordítás közben. Az olvasó számára viszont ez érdekes játékra ad lehetőséget.
A kötet bemutatóján említette a bámulatos munkát végző műfordító (aki az izgalmas gondolatokat fölvető előszót is írta), Domsa Zsófi, hogy ez „a beszéd nélküli hang” az, ami két szó között, illetve szavak nélkül történik. A zeneiség, a drámaiság és líraiság együttes jelenléte, a szorongás és a titokzatosság – ez adja azt a világot, amelyből Fosse elképesztő erőteljes stílust teremt. Nem ítélkezik, csak elénk tár valamit. Erőteljes képeket, amelyek az olvasás után hetekkel is vissza-visszatérnek, megelevenednek.
Jon Fosse: Valaki jön majd
Hat színmű
Polar Könyvek, Budapest, 2012
Fordította: Domsa Zsófi
Kartonált, 130×197 mm, 416 oldal
ISBN 978-963-88296-4-1
Comment on “Titokzatos költőiség, drámákban”