a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: PP
Augusztus 11-én, csütörtökön még mindig jó időben, napközben verőfényben zajlottak a programok a Szigeten, bár az éjszakák hűvösek (a hajnalok pedig nem csendesek). Az európai, azon belül is a brit élvonalba tartozó bandák (Kasabina, Chemical Brothers) foglalhatták el a nagyszínpadot, a Rotfront és a Gotan Project a Világzeneit, míg a Rock-Metalon hosszú évtizedek óta zenélő bölények léptek föl, zenei versenyt generálva.
A Pop-Rock nagyszínpadon fél ötkor kezdett a La Roux. Az elektronikus zenei alap számomra nem túl izgalmas, azonban az énekesnő, Elly Jackson igen tehetséges, viszi a hátán az együttest. Eddig kiadott egy lemezükkel berobbantak az élvonalba. Jók a klipjeik, melyeken az énekesnő extravagáns szerkókban is mutatkozik – sajnos ebből és félméteres frufrujából mit sem láthattunk –, és van néhány ütős popslágerük, a La Roux a két legnagyobbal zárta a viszonylag rövid, háromnegyed órás koncertet.
Az MR-Petőfin hattól következett az Intim Torna Illegál, melyet még élőben nem láttam, jó hangulatot ígért. A Cry Free-s és keresett session zenész Lee Olivérrel megerősítve-megkeményítve szórakoztatták a kezdetben még álmos publikumot. A hol komoly, hol laza szövegek, a több műfajt is bebarangoló dalok élőben még élvezhetőbbek, mint a Youtube-on.
Koncertről koncertre és nyitott szemmel haladva sok érdekességbe botolhat az ember, épp a népszerű bungee jumping előtt állt meg a Hungarikum faluból délután induló szüreti felvonulás, óriási, nem csak a távolságot érzékeltető kontrasztot mutatva. Megdöbbentő-vicces helyzetekben amúgy sincs hiány, csak egy példa: esténként húszéves punkok rázzák a rongyot a VOLT táncdalfesztiválos előadóinál.
A Dreher in the Sky melletti karaoke-színpadon pedig és alkalmi állandó fellépők és hallgatóságuk múlatják az időt, szerintem sokan nem is mennek máshova. A vendéglátósok mosolyogva panaszkodnak, hogy néha fárasztó egy-két hangtalan/fahangú önjelölt énekes, akik masszívan bizonyítani akarnak.
Csak kíváncsiságból megnéztük a Helloween elejét a Rock-Metal Nagyszínpadon. Természetesen ennyi évnyi tapasztalattal fölvértezve értik a módját, hogy kell hangulatot gerjeszteni már az első számokkal. Ugyanazt a német metált tolják, mint x éve, de képesek folyton megújulni. És közelről nézve az arcukat – ahogy a közönségre kacsintanak, pofákat vágnak, s a jól begyakorolt pózokat felveszik – egyben üzennek is a rajongóknak: metálosok vagyunk ugyan, de nem kell mindent annyira komolyan venni, ez csak játék, noha kemény.
Háromnegyed nyolctól a magyar tagot is a soraiban tudó – a basszeres Wahorn Simon épp Berlinről énekelt magyarul –, jó nevű Rotfront zenélt a Világzenei elég masszívnak számító, olykor kicsi, olykor nagyobb közönségének. Amit játszanak, az valóban beskatulyázhatatlan, illetve erre pontosan illik a világzene kifejezés, most sem okoztak csalódást.
Fél kilenckor jött az előző napi Motörhead mellett a másik nagy öreg a Rock-Metalra főműsoridőben, a nálunk szintén nem először dobogóra lépő Judas Priest. Meg is adták a módját, egyedi színpadkép, elmaradhatatlan lángcsóvák, többtonnányi szegecs és más fémkellék ruhán és testen. Rob Halford sem lesz fiatalabb, és hangszálai is fáradnak, de annyit vállal be, amennyit még bír, és még mindig azt csinál a közönségével, amit akar. A stílust kedvelők tökéletesen ki lettek szolgálva.
Vissza a tojáshoz. Hazafelé tartva még épp benéztünk a magyar színpadra, ahol a Kiscsillag játszott sok kiscsillagnak. Egy jelenleg munkanélkülinek aposztrofált kosáredző (Rátgéber László), a banda nagy barátja nyitotta a koncertet (egy nem ide tartozó szállóigéje: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk), amelyen álló férfiaktól a feketemosóig sok mindenről szó volt, maradtunk is, a súlyos, döngölős brit és német metál után jólesett egy kis fesztelen kelet-európai feeling.
