Kálmán Mari: Talyigás Irma és…
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: leho
Ha az Úristen egyszer szálláshelyet keresne a Földön, s a háta mögé tekintene, bizonyosan Varacskára, erre a csendes református falucskára esne a választása. A Teremtés kezdete óta érintetlen itt minden: a selymes ölű dombok, az egyenes tartású, égbenéző jegenyék, az alázatos füzek, az álmos vasútállomás, sőt még a postahivatal is, bár annak bejáratán megrepedt a tejüveg, de erről majd később. Áldott jókedvében pottyantotta az Úr Varacskát a Vasi-hegyet megkerülő Liska folyó partjára, csak azután valahogy megfeledkezett róla. Ez lehetett az oka, hogy az itt élő elárvult lelkeket időnként az Ürdög próbálta meg pártfogásába venni.
Az Atlantic Press és Bokor Pál hajlamos a meglepetésekre, érdekes, nálunk még túl és át nem írt közelmúltbeli témákat is boncolgat könyveivel. Ilyen regény Kálmán Marié is, aki egy szottyantott postáskisasszony mesés, de sajnos túl életszerű történetét pergeti le előttünk, amint többszörösen hátrányos helyzetéből (tanya, apát-anyátlanság) a rendszer- és egyéb váltások idején egyre feljebb emelkedik, avagy a pokolba tart.
Nagy kérdés, kit hova szottyantanak. Kálmán Mari Kár! című írásával megnyerte a Litera kortársfabula- (Nemzeti Állatkert) pályázatát. Azt gondolná az ember, hogy némi figyelem járna neki, amikor megjelenik első (kis)regénye, hiszen annyit olvashatni manapság közepes szerzőkről, irodalmi művekről is. De ezt a könyvet a kritika szempontjából elvitte az ördög. Pedig minimum egy kellemes lektűr.
Tanya, postáskisasszony és nem kisasszonykorú első szerző. Talán a nem korszerű (?) témaválasztás lehet az oka az elhallgatásnak, bár könnyű kézzel be lehetne skatulyázni akár szinglitörténetnek is. Kálmán Mari a felszínt tekintve szórakoztató szatírát írt, ám aki mélyebbre – konkrétan a pokolba, vagy ne menjünk olyan messzire, a létező szocializmusba, majd a vadkapitalizmusba – ereszkedik a közelmúlt honi világába, nagyon pontos rezzenéseket, körülhatárolt sorsokat is felfedezhet, és a vigyor néha az arcára fagy.
Elterelő hadművelettel, mesésen, beszélő nevekkel indul a regény, mégsem mesebeli ez a táj. Harminc évvel ezelőtt került Varacskára a pap, tudjuk meg az első oldalon, aki a postáskisasszony mellett a másik főszereplő, viszonyítási pont. Épp nagykorúvá vált Irma, akinek a személye vagy a tárgya (hivatali piros bicikli) a kisközösséget (visszatartó erő etc.) ilyen-olyan megfontolásból igencsak foglalkoztatja. Irmuska „fejlődésregényében” csínján adagolva, de következetesen előbukik minden, az őt nem vállaló apa, a lelépő-elmotorozó anya, a megkeseredett nagyszülők. A nagyapa – aki inkább éhen döglik a tanyán, de nem lép be a téeszbe – például „mint a legyet, úgy hajította el magáról a ritka örömöt, s csapta agyon a másét”.
Irma először csak postáskisasszony akar lenni, majd hivatali kerékpárra, Irma butikra, a Cafe Negróra áhítozik, később kitúrja a tanyasi házból az őt felnevelő nagyanyját is, kizsarol egy másik házat, meglopja az őt befogadó rokonokat, kúszik egyre feljebb és csúszik lejjebb. Számtalan fordulópont adódik, amikor még visszatáncolhatna, menthető lenne az ifjúság, azonban a benne rejtező ördög, a mindennel és mindenkivel szembeni törlesztés diadalmaskodik.
Az édes-keserű történetekből szépen felfeslik a múlt, a falu minden bemutatott lakosának az elkendőzött élete, kinek a szeretőjére, balkézről született gyerekére, kinek kirakatba nem tehető tettére, vágyaira derül fény vagy legalább villanás. Amint Irma nagybátyja (Imre, akit eladtak a „boszorkányoknak”) az avas szalonnát, mindegyikük küszködve gyűri lefelé a múlt visszakéredzkedő gombócait.
A szerző, szűrhető le a vele készített interjúkból, kis túlzással csak énekes halott nem volt, jogi diplomával például tanított Somogyban, Bábonymegyerben, sokáig egy honvédelmi lap főszerkesztője, mosogatott Izraelben egy étteremben, végül PR-menedzser a Szolnok megyei munkaügyi központnál. A sok látás kitűnő képeket vettet papírra vele: kisujjában van a falu mint mikroorganizmus. Egy nagyszerű példa, ahogy két lánytestvér (Irma anyja és nagynénje) angyalcsinálásra igyekszik éjszaka a faluvégi boszorkányokhoz és megijednek egy árnyalaktól a Temetődombon – maga a színtiszta tragikomédia. Vagy a nagygazda felesége mint porciózza ki a részes aratók ebédjét, és miként strázsálja a munkájukat; az apa hogyan veri el csalánnal a lányok talpát, amikor megtudja a titkos temetőbe járást – és számos ilyen rögrealista jelenet is szorult a könyvbe.
Erzsi rázendített a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárra, de Imre hátraszólt, hogy itt az már nem segít.
Könnyed a nyelvezet, mintha a szerző meg akarna vezetni és bugyuta sztorit mesélne, az ördög azonban ezúttal is a részletekben rejlik, illetve például Talyigás Irmában. Az elbeszélt történet tragikus sora, elágazásai és a humoros, hol tájnyelvi, hol szleng vagy szikár, köznyelvi szöveg („Talyigás Irmának bejött az új állás”) szöges ellentétben állnak. Néhol kifejezetten élvezetes ez a kettősség.
Kálmán Mari nem X. vagy Y. ünnepelt író, és nem is baj, nem lehet mindig X.-et és Y.-t olvasni. Neve, bár ká-val kezdődik, nincs benne a kortárs irodalmi kánonban, de éppen ezért vagy ennek ellenére mindenkinek ajánlom olvasásra. Egy jó lektűrnél több ez a szatirikus-realista-fejlődés regény, lehet kádban, ágyban, strandon olvasni egy szuszra, és aki akar – vagy el talál gondolkodni –, akár mélyebb összefüggéseket is kereshet, és megfeleltetheti közelmúltunkkal. Mindezt a szerző nem erőlteti. Erre rímel finoman a könyvbeli papváltás elnyújtott replikája: az új seprű utód kijelenti, a pásztornak korlátok közé kell szorítani a szabad akaratot; Szögi Bernát viszont, nem kapkodós, később így felesel önmagával: mindenkinek a maga választotta sorsa van, és amit választ, azt kell viselnie.
Talyigás Irma van, nem vitte el az ördög.
Kálmán Mari: Talyigás Irma és az Ürdög
Atlantic Press Kiadó, 2010
Kötött, 144 oldal
Szerkesztő: Bokor Pál
Tipográfia, tördelés: Soltész Attila
Borítóterv: Sobota, grafika: Szekeres Boglárka
ISBN 978-615-5033-00-1