az UDO Budapesten zárt
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: rotan
Udo Dirkschneider, az egykori legendás német Accept frontemberének zenekara, a United Dipstick Organization március 5-én a magyar fővárosban, az A38-ban fejezte be európai turnéját. Az UDO terepszínű ruhába bújt énekese-kulcsembere, a metálzene nagy öregje vezetésével a koncertajánló szerint kétórás műsorral érkezett bevenni a néhai szovjet katonai objektumot.
Stress – Salgóbánya, 1980?
Az időjárás mintha az északról érkező UDO-t követte volna, a márciusban kicsit szokatlan havazás azonban a fémzene kedvelőit nem riaszthatta el, hiszen különleges koncert és számos deci(bel) várta a nagyérdeműt este 7-re a hajó gyomrába. Az első fellépő a Stress zenekar volt. A két generációt átfogó együttes igazi alaphangulatot teremtett. A régi és új számok, metáltoposzok (Kísértetkastély, Neonlovagok, Rockváros) fergeteges tempóban, jól szóltak. A ritmusfelelős szinte minden szám után kihajította a közönség közé dobverőit (talán a hangszerboltvezetők szeretnék leginkább, ha a Stress nemzetközi hírűvé válna, s naponta több koncertet is adna), a végén már az egyik cintányér sem bírta, s önálló életre kelt.
Az énekes valahonnét ismerős volt, s az UDO-koncert végén, amikor az első sorokban mellettem állt, eszembe ötlött egy salgóbányai rockzenei tábor, ahol 1980 táján a többi zenekar között (Karthago, Rockwell stb.) feltűnt a Stress nevezetű egy fiatal, hirtelenszőke énekessel, aki a zárókoncerten a tarjáni művházban klasszikus Kádár-kori lila-fehér melegítőben lépett föl. A rock örök és…
Cry Free
A honlap hasábjain sok jót írtunk már a magyar Deep Purple Cover Bandről. Találgattuk, vajon mennyi időt kaptak, bő fél órát, mint a Stress, vagy valamivel többet. A koncert fő attrakciójához idomulva pörgősebb Mélybíbor-számokra számítottunk, s nem is csalódtunk. A Speed Kinggel kezdtek, s a szinte mindenki által ismert nagy nóták közül a Burn, a Black Night is felhangzott, a fellépések során tovább finomított/variált gitár-ének kettőssel. Utóbbit Atka, az együttes énekese előző nap született kislányának ajánlotta. Az egyik legjobb Purple-koncertdarab, a Perfect Strangers most is kitűnően szólt.
Élvezhette a nem kifejezetten a Cry Free kedvéért jött közönség is az előadást, hiszen újra megtelt a küzdőtér; és persze a zenészek is kitettek magukért, mindenki számára nyilvánvalóvá vált Kállai Jani bensőséges viszonya gitárjával, Soulavy megkísérelte folytatni a nagy elődök orgonamászó hagyományait stb. Jó kis buli kerekedett, Scholtz Attila még két szám eljátszását jelentette be, ám előtte megkérdezte a rendezőket, hogy még belefér-e. A rövid és tömör válasz után kurtán-furcsán kellett megszakítani az előadást. Nem tudom, mi állt a forgatókönyvben, több időt kaptak eredetileg vagy az együttest kapta el a hév, mindenesetre egy számban ki lehetett volna egyezni. De a show-business már csak ilyen, farkastörvények uralkodnak.
Mission 2006
Negyed 10 felé készülhettek el a roadok és a technikusok. Nemrég egy szintén nagynevű zenekar, a Marilyn Manson a sportarénában mindössze 80 perccel szúrta ki szép számú közönsége szemét. A nagy tömegekhez szokott Udo is így tenne az A38 a nagy koncertdobogókhoz képest valóban klubnak számító gyomrában? Meglepne, a következetes, évtizedek óta ugyanúgy dobbanó metálszív, a német alaposság és precizitás nem engedheti meg mindezt!
Lekerült a színpad hátsó fertályát beborító lepel, s végre dobogón állt a kellő kegyszerekkel (szegecsek, metálkellékek, napszemüveg stb. – a Judas Priest-énekes Rob Halford legutóbbi ittjártakor a PeCsában még több fémet aggatott magára) felvértezett élő rocklegenda.
Már a megjelenése elég volt néhány nézőnek, hogy elveszítse a kontrollt, s üvöltve rohanjon az első sorba pacsizni Udóval. A jellegzetes hang ugyanaz maradt, a figura is. A szakmájukhoz borzasztóan értő zenészek jól megkomponált fellépéssel örvendeztették meg a nagyérdeműt. Jó gitárosokat és precíz dobost hallhattunk, akik ugyan nem hangszerük legeslegjobbjai, de ott lehetnek a képzeletbeli élmezőnyben, s nagyon értik/zúzzák a metált. Nem hiszem, hogy csak a körút utolsó koncertje miatt éreztem úgy, hogy még a szólók is forgatókönyv szerint mennek. Jól átgondolt, profi munka eredményét láttuk – és rengeteg decibelt hallhattunk. A nadrágom szára folyamatosan a dobbal élt, lüktetett. Akkor még nem tűnt föl, milyen elementáris erejű a hangerő, de a dobhártyám csak kedd délutánra akklimatizálódott, pedig nem ez volt az első rockkoncertem. Másfél órás fűrészelés, közös éneklés, csápolás után az UDO elköszönt. Egy lyukas garast se mertem volna tenni a kétórás műsorra. Aztán mégis annyi lett: a két ráadásban majd fél órát játszottak még, ha lehet, tovább fokozva a hangulatot. És nem utolsósorban együtt dobbant a szívünk a várva várt metálhimnuszra – hogy ehhez mit szólna Beethoven?! Mi mindenestre a színpad előtt Accept-álltuk.
Az A38-ban a fémzene örömünnepet tartott e késő téli napon.