Séta a történelmi belvárosban
(a papiruszportal.hu archívumából [2007])
Szerző: G. Bogár Edit
Két hónap alatt elég sokat jártam a város legkülönbözőbb helyein, gyalog és autóval egyaránt. A székesegyházat vagy a várat mindenki ismeri, aki Pozsonyban jár, a korzón is végig szokás sétálni, megnézzük – legalább kívülről – a régi nemzeti színházat, a filharmónia épületét, a patinás Carlton szállodát. Közben pedig rengeteg további apró érdekességet láthatunk. Én inkább ezeket mutatnám most be, egyelőre csak a belvárosiakat. A külvárosok és a környező helyek nevezetességeit inkább tavaszra hagyom: ma, november 16-án vastagon áll a hó az egész városban, nemigen van kedvem túrázni…
A belváros szívében állt hajdan a híres Prior áruház, itt vettük egykor a csecsemő- és gyermekruhát, a sportruházatot, a cipőt, amit aztán alaposan el kellett rejteni az árgus szemű vámosok elől, mert nem volt szabad kivinni Csehszlovákiából. A Prior helyén ma egy nálunk is ismert nemzetközi hipermarket-láncolat üzemelteti egyik boltját. A régi áruházat kívülről csak egy emlékkő idézi, belül viszont megmaradt a hagyományos áruházi szerkezet: több szinten különböző osztályok vannak, mindegyiknek külön kasszája. Ha tehát zoknit, serpenyőt és felvágottat akarok venni, nem kell végigmennem a fürdőszoba-felszerelési, autógumi- és könyvosztályon, hanem célirányosan csak ezt a három részleget járom be. Lám csak, így is lehet. Olyan emberi! Olyan kényelmes! Olyan, mint régen. Vajon a Skálát nem lehetett volna ugyanígy megmenteni?
Az áruházzal szemben, alig észrevehetően Bartók Béla emléktáblája, rajta a zeneszerző domborműves portréja. A szöveg elég rosszul olvashatóan, szlovák nyelven tudatja, hogy ebben a házban lakott Bartók 1896 és 1904 között.
Kicsit arrébb, a régi vásárcsarnok előtti téren egy üvegből készült építmény vonja magára a figyelmet: nem nagyon illik ide. Menjünk csak közelebb: egy régi templom romjait rejti a mély. Bemenni nem lehet, de meg lehet nézni, akárcsak Szombathelyen a régi Savaria egyes romjait a főtér egyik bankfiókjában. A tér egyik sarkában néhány árusítóbódé áll, az egyikben csak szárított gyümölcsöket árulnak, a választék hatalmas. Alma, körte, szilva, eper, vörös és fekete áfonya, ananász, banán, kókusz, papája, mazsola, különböző csonthéjasok, mindezek natúr formában, joghurtos vagy csokoládés bevonattal (a csokoládé lehet ét-, tej- vagy fehér). Nagy divatja van itt ezeknek az édességeknek, nem ez az egyetlen hely, ahol árulják őket. Az élelmiszerboltokban, még a legkisebbekben is, a piacokon csomagolva és kimérve is lehet kapni, a választék ott sem sokkal kisebb. Jó lenne otthon is elterjeszteni: mennyivel egészségesebb, mint az a rengeteg csokoládé és cukorka, amivel a magyar gyerekek tömik magukat!
A Námestie SNP-n felfelé sétálva elérjük az egykori Széplak utcát, neve ma Obchodná ulica, azaz Bolt utca. Az új név jogos, hiszen tele van üzletekkel, csak az üzletek portáljai eltakarják a régi patinás házak, kisebb-nagyobb paloták egykori földszinti részeit, így fel sem tűnik, milyen gyönyörű lehetett valaha. Tovább rontja az utcaképet az új szálloda, mely eltakarja az Obchodná felől az elnöki palotát is. Az elnök egyébként a Grassalkovich család hajdani palotájában kapott helyet. A palota kertjének egy része a nagyközönség számára is nyitva áll, s a hatalmas állami zászló mellett alig jelzi valami, hogy különleges védettségű helyen járunk. A kapu nyitva; igaz, az épület bejárata előtt kétfős díszőrség áll, bent az udvarban pedig egy civil ruhás őr látszik, de a kerítéshez egészen közel mehetünk, bebámulhatunk, holott az udvar egészen kicsi.
A biztonságra itt egyébként, úgy látszik, nem túlzottan szükséges figyelni: a szlovák parlament melletti járda mindenki számára nyitva, tőle kb. öt méterre már a parlament bejárata. őrség sehol. Aki nem tudja, észre sem veszi, hogy nap mint nap ide járnak a legfőbb közjogi méltóságok. Igaz, amikor két svéddel jártam itt, azt hitték, ez az orosz, egykori szovjet követség: a vár mellett álló, kissé szocreál stílusú épület láttán jogos is volt a feltételezés. Láttam nem egy külképviseletet is, ott sem álltak egyenruhások. Mint ahogyan nem áll a magyar intézet előtt sem, szemben az elnöki palotával, a Palisády (Védcölöp utca) elején sem. Kicsit feljebb találjuk a skandináv államok nagykövetségeinek közös épületét. őr nélkül.
Ha az Obchodnáról a másik irányba indulunk, az utca végén nyíló, emelkedő-lejtős tér egyik oldalán impozáns templom köszön ránk: a Szentháromság-templomban minden héten komoly zenés miséket tartanak, a legnagyobb zeneszerzők ismert és kevésbé ismert miséit játsszák a szertartásokon. Bent még nem jártam, mert nem fértem be, akkora volt a tömeg.
Vele szemben, alig észrevehetően, a járdán kétnyelvű (angol és szlovák) bronz emléktábla: a Pozsonyban elsőként megégetett „boszorkánynak” állít emléket. Az Obchodnával szemben induló kis utcácska a legrégebbi belvárosba, a Mihály-kapuhoz visz, ám most forduljunk vissza a térre, hagyjuk a Mihály-kaput kicsit későbbre!
Térjünk vissza a túloldalra: ott találjuk a kapucinusok templomát és kolostorát. A templombelső nem igazán szép, de az épület kívülről igazán lenyűgöző.
Innen a Palisády felé visszafelé indulva a kicsiny palota homlokzatán magyar nyelvű kőtábla emlékeztet Kisfaludy Károly pozsonyi látogatására. Mellette egy másik műemlék korú palota, a kettő közötti kapu fölött bekukkantva azonban szomorú látvány tárul elénk: acél- és üvegépület csúfítja el a múltat.
Ezt a jelenséget már korábban szóvá tettem, és most sem tudok szó nélkül elmenni mellette. Miért kell a műemlékeket így elrontani, egyenesen eldugni a kíváncsi szemek elől? Itt a kép a korábban már megrótt Duna-parti szállodáról, mely a korzót, a székesegyházat teljes egészében takarja. Ennek ugyan „hagyománya” volt már: a szomszédságában álló másik szállodát a ’70-es években húzták fel – már akkor sem a belváros szépségeinek védelmében.
Nem járt jobban a Szlovák Nemzeti Galéria sem: közvetlenül elé nem lehetett ugyan semmit építeni, de kapott egy pokolian ronda előépületet, ami mögött alig lehet észrevenni az egykor szebb napokat látott XVIII. századi épületet.
A korzó viszont tényleg gyönyörű: a régi nemzeti színháztól induló sétálóutcát valóban korzónak alakították ki: középen sétálni lehet, oldalt éttermek (sajnos egy gyorsétterem is), cukrászdák, sörözők, az elegáns Carlton szálloda, közepén a szlovákok nemzeti költőjének, Hviezdoslavnak a szobra, az utca végén pedig Andersennek állítottak emléket. Így karácsony közeledtével a korzó már nemcsak pihentető séták, hanem bevásárlások célját is szolgálja, de a különböző csecsebecse- és ajándékárusok mellett forralt bort áruló és sült kolbászt vagy egyéb harapnivalót kínáló bódékat is találunk itt.
A korzó végétől pár lépésre van a Szent Márton-templom. A pozsonyi székesegyház különleges épület: mivel az egykori városfal részét képezte, a főhomlokzati oldalon egyáltalán nincs bejárata. A székesegyház történetét és főbb nevezetességeit minden útikönyvben megtalálhatjuk, ezért én nem is írom itt le: akit érdekel, nézzen utána.
Az oldalbejárat felől jól látszik a város legkeskenyebb lakóháza, az ún. Jó pásztor háza, mely többek véleménye szerint egész Európa egyik legszebb rokokó épülete.
A dómtól zegzugos, keskeny utcácskákon, sikátorokon jutunk el a belváros talán leghíresebb utcájára, a Mihály-kapuhoz (Michalská brána) vezető Mihály-kapu utcára (Michalská). Az egyik sarokházon emléktábla hívja fel a figyelmet Liszt Ferencre, a szomszédos ház ma a Comenius Egyetem központi könyvtárának ad helyet, de falán kétnyelvű (szlovák és magyar) tábla tudatja az erre járóval, hogy egykor itt ülésezett a magyar országgyűlés.
A Michalskán végigmenve elérjük a város egyik jelképévé vált Mihály-kaput. Közben számos kisebb-nagyobb palota szegélyezi utunkat, némelyik mögött a széles kapualj azonban üzleteket és további lakóházakat rejt, s átjáróházként működve elvezet a belváros egyéb pontjaira. Átjáróházból olyan sok van Pozsonyban, hogy sok év helyben lakás után ismerhetjük csak meg a két pont közötti legrövidebb utakat.
Ha az egyetemi könyvtárral szemben nyíló kis utcán megindulunk, kiérünk a Fő térre (Hlavné námestie). A tér közepén szökőkút (november lévén nem működik), körben templomok, paloták, az utóbbiakban nem egy nagykövetség. A görög követség épületének földszintjén működő patinás kávéház árai ugyan meglehetősen borsosak, de érdemes itt megkóstolni az igazi pozsonyi kiflit: nem fogunk csalódni. A téren már készülődnek a karácsonyi kirakodóvásárra, akárcsak az innen egy saroknyira lévő korzón; a vásár november 23-án kezdődik, és a pesti Vörösmarty térihez hasonló kavalkádot jelent.
A korzóra visszaérve jobb oldalon találjuk a már említett régi nemzetit, szemben pedig a Szlovák Filharmónia épületét, ebben a hangversenytermen kívül hatalmas lemezbolt is található. Belül még nem jártam, mivel a pozsonyi hangversenyszezon csak november közepén kezdődik.
A filharmónia mellett elhaladva kiérünk a Duna-partra, ahol balra találjuk a Szlovák Nemzeti Galéria agyoncsapott épületét, jobbra fordulva pedig kiérünk a Šafarik térre (Šafarikovo námestie), ahogy a helyiek hívják, a Šafkóra. Innen egy kis utcán befordulva megcsodálhatjuk a Kék templomot (Modrý kostol), majd a Duna utcára (Dunajská ulica) érve megint az egykori Prior áruház mellett találjuk magunkat.
Ezt a sétát egyszerre megtenni nem biztos, hogy érdemes. Menjünk be a múzeumokba, templomokba, kukkantsunk be minden kapualjba, üljünk be egy-egy sörözőbe, kávézóba, étterembe, cukrászdába, melyekből rengeteget találhatunk a belvárosban! És persze, ha pénzkölthetnékünk támad, az utcai árusítóbódéktól a nagyáruházig, a vásárcsarnoktól a szaküzletekig, az elegánstól a diszkontig mindenféle üzletbe betérhetünk: az árak nagyjából a hazaiakkal egyeznek meg, néha egy kicsit alacsonyabbak, és az áruválasztékban sem fogunk csalódni. Megláthatjuk, hogy az itt leírtak csak csekély hányadát teszik ki a látnivalóknak, s nem egyetlen, de sok nap is kevés ahhoz, hogy alaposan bejárjuk a történelmi Pozsonyt.
