A Májusünnep harmadik operája
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: szabói
A Májusünnep harmadik operája Verdi Rigolettója volt, az ünnephez méltó előadásban, feledtetve a két másik opera kevésbé tetszetős visszhangját és Renée Fleming szép, de inkább a biztonságra törekvő, virtuozitást mellőző koncertjét. A nagy nevek nem jelentették tehát a világszínvonalú minőséget, kivéve a Rigolettót, ahol az elbűvölő, bájos Patrizia Ciofi megérdemelt sikert aratott. Büszkén mondom, hogy a magyar énekesek szintén olyan minőséget képviseltek, mely az előadást felejthetetlenné tette.
Verdi Rigoletto című operája sikerdarab, mind a zene, mind a történet – illetve a szövegkönyv – elsőrangú, ez utóbbit tartják az egyik legjobban megírt szüzsének. De éppen a cselekmény, a szereplők nevesítése volt, ami miatt súlyos kifogások érték a librettót. Bár a betiltott színdarab – Hugo: A király mulat című drámája – könyv formájában elérhető volt, de megbukott több helyen, Verdi mégis noszogatta Piavét, hogy dolgozzon tovább a szövegkönyvön. Többszöri címváltoztatás és a szereplők neve, a helyszín módosítása után mégiscsak bemutathatták az operát, mely hihetetlen sikert aratott szerte Európában, majd Amerikában is.
Talán nincs még egy olyan opera, melyben annyi közismert ária szerepelne, mint éppen a Rigoletto (bár manapság szinte semmilyen komolyzenei részlet nem számít slágernak, annyira nem ismeri a felnövekvő és az épp felnőtt generáció ezeket). Közismert, hogy a La donna é mobile kezdetű ária kottáját visszatartotta Verdi, mert pontosan tudta, hogy micsoda sikere lesz. Igaz-e vagy sem a történet, az ária most is a legsikeresebbek közt van, rövid, egyszerű a dallama (szekvenciák, lépések, kis ugrások, a mai tömegzenének is ezek a jellemzői). De Gilda első felvonásbeli áriája is volt reklámzene.
Népszerű opera szólt tehát a Májusünnepen, május 14-én, José Bros énekelte a mantuai herceg szerepét. Bár őt szánták az egyik húzónévnek, nem igazolta a várakozást Bros, egy átlagos énekesnek ismerhettük meg. A Duca személyisége összetett, bár inkább a léha, nőket hajkurászó lénye az erősebb, és ezt erősítik udvaroncai is. Az ismert áriák közül a két talán legismertebb (Kesztyűária, La donna é mobile) épp a herceg egyszerűsített életfelfogását tükrözi. Jóval finomítottabb a többi dallama, de Bros sem a nőcsábászt, sem az álmodozó szerelmest nem tudta elhitetni velünk, pedig színpadi megjelenése nem állt ennek útjában. Kaptunk tehát egy sem forróvérű, sem a szerelem izgalmát felfedezni képtelen énekest, aki zeneileg is teljesen átlagosan jellemezte a herceget. Patrizia Ciofi volt az, Gilda szerepében, akinek jelenléte inspirálta Brost, valamiféle sodrást felkínálva Brosnak. Ciofi a szerep lényegét mutatta meg, illetve a többi szereplőhöz való kapcsolatot is, élt a színpadon, nagyszerű volt a duettekben, az együttesekben. A művésznő hangja szép, technikailag tökéletesen énekel (valószínűleg egy kissé megfázott, így kétszer megbicsaklott a hangja, és mintha köhögött is volna, kezét a szája elé tartva). Egy szerelmes lány figuráját mutatta nekünk, aki megbecstelenítése ellenére szereti még a diákból herceggé avanzsált férfit. Apjához való kapcsolatában is megmutatta azt, hogy Rigolettóval egy más világot képzelnek maguknak, melybe nem fér bele senki.
Rigolettót Kálmándi Mihály énekelte, fantasztikusan, hihetetlen elánnal, kifejezően, dús hangon. Ahogy Ciofié, úgy az ő szereplése is a világszínvonalat képviselte, és nem egyszerűen címszereplő volt, hanem a cselekmény kibontakozásának mozgatórugója, nála futottak össze a szálak. Tökéletesen érzékeltette a herceghez való viszonyát, kezdetben a Ducához való feltétlen hűségét, később a herceg halálát kívánó bosszúszomjat. Kálmándi hangja igen erőteljesen zengett, mind a zenei, mind a színpadi megformálás a szerepre predesztinálja. Nagyszerűek voltak Gildával énekelt duettjei, a záró szakasz már-már könnyeket csalt az emberek szemébe.
Rácz Istvánt még nem hallottam ennyire magvasan énekelni, Sparafucileként egy igazi, iparszerűen űzött bérgyilkosságokat ’végző’ férfit mutatott. Gál Erika Maddalénája vérbő, sötét hangú alakítás volt. A többi, kisebb szerepet éneklő művész is kiválóan teljesített, Géme Katalin Giovannája, Fülöp Zsuzsanna Ceprano grófnéja, Gurbán János Monteronéja sokat tett az előadás színvonaláért. Az operaház férfikara a megszokott erősségeivel (és megszokott pontatlanságaival) szólt. A zenekart Kocsár Balázs vezényelte, helyenként más tempót képzelt, mint a vendégénekesek (különösen Ciofival volt egészen más elgondolásuk a tempóról), a hangulatokat nagyon jól jelenítette meg a vehemens karmester.
A díszletek, jelmezek kérdésében nem vagyok illetékes, tetszetős volt a színpadkép, a ruhák színesek, szépek, Rigoletto tükrös „házi oltára”, annak tologatása furcsa volt.
A Májusünnep ezzel az előadással betöltötte szerepét, a Rigoletto valóban egy ünnepi sorozat része, jobban mondva egyetlen darabja volt.
Giuseppe Verdi: Rigoletto
Szövegíró: Francesco Maria Piave
A mantuai herceg: José Bros
Rigoletto: Kálmándi Mihály
Gilda: Patrizia Ciofi
Sparafucile: Rácz István
Maddalena: Gál Erika
Giovanna: Gémes Katalin
Monterone gróf: Gurbán János
Marullo, udvaronc: Káldi Kiss András
Borsa, udvaronc: Kiss Péter
Ceprano gróf: Tóth János
Ceprano grófné: Fülöp Zsuzsanna
Porkoláb: Farkas Gábor
Apród: Markovics Erika
Rendező: Szinetár Miklós, Harangi Mária
Díszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Velich Rita
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Kocsár Balázs
