felejthetetlen este
a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: Lehotka Ildikó
Grigorij Szokolov 2003 óta minden koncertévadban ad szólóestet, rengetegen várják fellépését. Szokolov a világ kevés nagy zongoristáinak egyike, műsorszerkesztése, játéka példaértékű, a művekben való elmélyedését mi sem jelzi jobban, hogy egy szezonban kevés darabot játszik – idén augusztusig azokat, melyet a Művészetek Palotájában hallhattunk február 28-án. Szokolovnak senki nem rója fel ezt, ő már olyan magaslaton van, ahol műsortervezését mindenki elfogadja.
Telt ház előtt játszott az MVM támogatásával, a Jakobi koncert meghívására érkezett művész, két zeneszerző művei szólaltak meg. A koncert első felét Mozart két szonátája és a c-moll fantázia képezte. Mozart KV. 545-ös C-dúr szonátájának egyszerűsége, szinte gyermeki hangja lebilincselte a hallgatót – a szonátát a technikailag nem magas fokon lévő növendékek is tanulják. Mozart 19 szonátájának azonban ez a mű is alapvető kompozíciója, talán azért nem halljuk koncerttermekben, mert nem merik a művészek felvállalni azt, hogy ez nem egy nagy horderejű, virtuóz, lehengerlő darab. Holott a Facile szonátában minden benne van, ami Mozart zenéjét kifejezi, de nem drámai módon. A drámaiságot a két másik c alaphangnemű darabban fejthette ki Szokolov. A könnyed, világos szerkezetű C-dúr szonáta III. tételében Szokolov azt is felvállalta, hogy a tempót nem vette gyorsra – és milyen igaza volt! A hangok jólesően követték egymást, volt egyfajta kicsengésük, egyedi elképzelést hallottunk. A c-moll fantázia (KV. 475.) a mozarti mélységbe, drámaiságba adott bepillantást, ugyanígy a rákövetkező c-moll szonáta (KV. 457.) is. Szokolov Mozart két arcát mutatta meg a közönségnek, a bájosan ártatlant, és a sűrű drámaisággal teltet, a könnyedet és a súlyosat. A három darabot füzérszerűen kapcsolta össze az orosz művész, nem adott lehetőséget a közönségnek egy rövid lélegzetvételre, aki nem ismerte a műveket, nem tudta, hol kezdődik, hol végződik egy-egy tétel, mikor hall másik darabot. Érdemes lett volna megszakítani, jelezni egy-egy pillanattal, hogy másik mű következik – nem egyszer vállalják fel az előadók a művek sorjáztatását.
Szünet után két Beethoven-szonáta következett, két késői opusz, mindkettő kéttételes. A két mű szintén megszakítás nélkül szólalt meg. Nagy ívet képezett az e-moll (Op. 90.) és a – c hangnemet folytató c-moll (op. 111,) darab, a hallgató a feneketlen mélységbe került, elképesztő hangulati váltásokkal, a beethoveni oeuvre esszenciájával szólaltak meg a művek. Az Op. 111-es szonáta Beethoven e műfajban írt utolsó kompozíciója, csodálatos volt a II. tétel szokatlan, 9/16-os ütemmutatójú témája – megállt az idő, megszűnt a világ. Szokolov hihetetlen képeket hozott elő a hallgatókban, a tétel intenzitását a végletekig fokozta a művész. A trillaláncok itt elnyerték értelmüket sok előadással ellentétben – ahol szinte idegesítő az állandó csilingelés –, a hangok hossza, súlya, a lélegzetvételek és számos egyéb zenei megfelelések felejthetetlen élményt adtak.
Szokolov ez alkalommal is ráadásokkal búcsúzott a közönségtől, Schubert egyik Moment musicalja, Chopin két noktürnje, Rameau és Schumann egy-egy darabja kerekítette le a koncertet. Most is felejthetetlen estét kaptunk Szokolovtól, köszönet a szervezőnek, művésznek.
