sztártalanítva
a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: szabói
Sztárparádét ígért a Rigoletto szereposztása, a három húzónév közül Miklósa Erikáé maradt, Leo Nucci és Charles Castronovo éneklését nem élvezhette a közönség november 6-án. Kiemelt esti program lehetett volna a Rigoletto előadása, a két külföldi énekestől, akiknek jóval nagyobb felelősség jutott, mindenki a nagy énekesekre volt kíváncsi, ezen az előadáson nem hengerelték le a közönséget.
Verdi Rigolettója a legtöbbet játszott operák közt van, alig létezik olyan ember, aki ne tudná elfütyörészni a La donna é mobile kezdő taktusait. A Rigoletto – bár politikai vonatkozása miatt többen bírálták – a mai napig közönségkedvenc, a dallamok remekek, az emberi jellem kiaknázása, zeneileg is, nagyszerű. A háromfelvonásos opera drámai csomópontjai mesteri módon vannak elhelyezve, a történet szinte parabolaregénynek is felfogható. „A király mulat a modern idők legjobb története, és talán a legjobb színműve is”, írta Verdi librettistájának, Piavénak, nem csoda, ha annyi elutasítás után is ragaszkodott a zeneszerző a léha herceg történetéhez.
A név nélküli, csak mantuai hercegnek nevezett szerep formálója Alex Vicens volt, hangja jó, formálása is, mely nem hozza lázba a közönséget. Esete tipikus példa arra, hogy egy jól terhelhető énekes hibátlanul, a magas hangokat is jól megtámasztva énekel, de az a bizonyos plusz hiányzik belőle. Nem herceget kaptunk tőle, nem is Valtert, a szegény diákot, bár ez mintha közelebb állt volna hozzá, hanem egy teljesen hétköznapi, megbízhatóan teljesítő énekest. A híres áriák (különösen a Kesztyűária) éneklése nem azt az érzetet keltette, hogy itt és most az opera lelke hangzik majd fel, hiába a szép jelmez, a jó külső. Alex Vicens szürke eminenciása maradt az előadásnak. Szürke eminenciás maradt a címszereplő, Jorge Lagunes is, nála a hang sem volt egyedi, telt. Az ember emlékezetében él még a közelmúlt nagy Rigoletto-alakítása, Kálmándi Mihállyal, fantasztikus jellemábrázolással, óriási, de mindent kifejező hanggal. Lagunes Rigoletto tépelődését nem sugározta a közönség felé, nem éreztük azt a szenvedélyt, azt a mindenkinek megfelelni akarást, ami egy testi-lelki sérült bensőjében létezhet.
Miklósa Erika volt az, akihez az előadás egyik nagy pillanata tartozott: a Caro nome ária vége felé valami fantasztikus hangulatot kreált, elhittük, hogy szerelmes, elhittük, hogy teljes szívével szereti a diákot. A magas hangok csodálatosan szóltak, az ember a túl sűrű vibratót is megbocsátotta az énekesnőnek. A színpadra termett, légies megjelenésű Miklósa a kvartettben remekül igazodott a partnerekhez, nem szólt ki a hangja.
Sebestyén Miklós Sparafucile szerepét énekelte, hangja kevéssé volt magvas, félelmetes, színpadi megjelenése azonban jól érzékeltette a figura lényegét. Maddalena Szolnoki Apollónia tolmácsolásában kelt életre, a hang szép, sajnos túl gyakran forszírozott, érdekes módon a nem sokkal ezután énekelt Tisbe szerepében remekelt. Maddalena így egy kiöregedő, csábítani csak erőteljes ráhatással tudó felszolgáló lett. A Bella figlia dell’amore kvartettben is erőszakosan énekelt, az ő hangja szólt ki a legjobban.
Monteroneként Egri Sándor nagy tapsot kapott, megérdemelten, az ő alakja képviselte legjobban a drámaiságot, a kisebb szerep igazán értő formálásáért hálásak vagyunk. A kisebb szerepek megformálói lelkiismeretesen énekeltek, de az előadás tüzét ők sem tudták magasabb hőfokra emelni.
Az operaház férfikara több-kisebb ingadozással énekelt, holott jól látták a karmestert, így a Héja Domonkos által elképzelt gyorsabb tempókat is lehetett volna követni.
Az operaház zenekara jól érzékeltette a zeneszerző által elképzelt színeket, a helyenként gyors tempó nem mindig volt kényelmes az énekes szólistáknak, így az Addio, addio duettben, és a II. felvonás zárásakor.
A rendezés (Szinetár Miklós és Harangi Rita munkája) teljesen hagyományos, néhány jó ötlettel, Gilda asztalon, egy lepedőből való kigurítása a lány megalázottságát érzékelteti, Maddalena és a Herceg kendővel megoldott forgása, közelebb kerülése szellemes, kifejező. A jelmezek szépek, a díszlet maradt a szokványos mederben.
Az előadást hétköznapi mércével lehetett mérni, mindenesetre az átlagos este is tanulságos. Aki most ismerkedett az operával, a műfajjal, nem bánta meg.
A mantuai herceg: Alex Vicens
Rigoletto: Jorge Lagunes
Gilda: Miklósa Erika
Sparafucile: Sebestyén Miklós
Maddalena: Szolnoki Apollónia
Giovanna: Gémes Katalin
Monterone gróf: Egri Sándor
Marullo, udvaronc: Káldi Kiss András
Borsa, udvaronc: Kiss Péter
Ceprano gróf: Szüle Tamás
Ceprano grófné: Hertelendy Rita
Porkoláb: Farkas Gábor
Apród: Döbörhegyi Diána
Vezényelt: Héja Domonkos
Rendező: Szinetár Miklós – Harangi Mária
Díszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Velich Rita
Comment on “Rigoletto”