a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Két évtized alatt közel negyven operát írt Rossini, aki a XIX. század első felében uralta műveivel a színpadot. Donizetti és Bellini csak másodrangúak voltak Rossinihez képest, később csak Verdi érett operái múlták fölül a pesarói születésű zeneszerzőéjét. Gioacchino Rossini műveit azonban nem mindenki tartotta megfelelőnek, Berlioz például bírálta a szerző „melodikus cinizmus”-át (vajon mi lehet ennek az ellentéte), az „örökös és drámai crescendói”-t, a „brutális nagydobdübörgés”-t. Bár a „kitűnően meghangszerelt” A sevillai borbélyt még ő is remekműnek tartotta.
A sevillai borbélytól eltérően az Ory grófja ritkán kerül az operaszínpadokra, bár a zene itt is tartalmaz gyönyörű dallamokat, az események peregnek, azonban az opera buffa jegyei mintha túlerőltetetten szerepelnének: hogyhogy nem képes Adéle többször is észrevenni Oryt, még ha az álruhában is van. Túl sok a fel nem ismert személy, a helyzetkomikum, azonban rendkívül jó alapot teremt egy nagyszerű komédiázáshoz. Az operát még nem látott kíváncsiaknak ez lehetne az első olyan darab, amit érdemes megnézni, hiszen mind a zene, mind a figyelmet lekötő (bár sekélyes) történet hálás.
Ory grófja valószínűleg létezett a XII. században, a keresztes háborúk idején, egy picardiai legenda szerint, ezt a legendát használta fel Scribe és Delestre-Poirson a librettóhoz. A két író megtagadta nevük közlését, mert Rossini teljes nyugalommal emelt át részeket – gyakorlatilag a felét – korábbi operájából, az Il viaggio a Reims-ből. Megszokott volt, már a reneszánsz kor óta, hogy gátlás nélkül vesznek át részeket a szerzők másoktól, vagy saját maguktól, de nem ilyen mennyiségben.
Az 1828 augusztusában, Párizsban bemutatott mű könnyed, szinte teljesen híján az érzelmes, lassú részeknek, az énekesek nemcsak technikájukat, de komikusi vénájukat is megmutathatják a darabban. Így volt ez a BTF keretén belül megrendezett előadáson is, melyet az igazán otthonos Thália Színházban láthattunk március 27-én. Rossini utolsó vígoperáját a Szegedi Nemzeti Színház társulata hozta el Budapestre. A gyilkosan nehéz címszerepet Horváth István énekelte, aki nagyon tehetséges, reményekre jogosító művész. A magas tenorszólamot hol könnyebben, hol nehezebben abszolválta, színpadi megjelenése, alkata, a jelmezek viszont feledtették a technikai hiányokat. Nagyszerűen hozta a kéjsóvár, mindenáron nőt akaró fiatalember figuráját, kezdve az első áriától – hihetetlenül ötletes volt a rendezés, a lukas tetőn az ég felé nyújtogatta kezét a remetének gróf, felajánlva magát bármilyen asszonyszemélynek – a záró jelenetig. Szerepe szerint szinte végig a színpadon volt, remekül mókázott, az élet könnyedebb dolgait – evés-ivás, széptevés – jól példázta, nem is gondoltuk egy percig sem, hogy Ory egy csaló, vagy gazember lenne. Horváth hangja szép, karcsú, színészi szempontból kiváló. Kíváncsi vagyok, egy drámai szerepben milyen az énekes, eddig csak Beethoven Missa solemnisében hallottam.
Miklósa Erika Adéle szerepében énekelt, meggyőző koloratúrákkal, a rendkívül magas hangok csengően, magabiztosan szóltak. Miklósa megjelenése illett a grófnő titulushoz, bármilyen jelmezben, legyen az hálóköntös vagy (a női öntudatosságot jelképező) férfias nadrágkosztüm. Élvezte a darabot, a figurát megszerettette a közönséggel. Úgy gondolom, Adéle szerepe neki való.
Az apródot, Isoliére-t Érsek Dóra énekelte, nagyszerűen, ő volt az est legjobb szereplője, minden tekintetben. Magabiztos koloratúrái, nemes hangja, nagyszerű technikája igazolják énekversenyeken elért eredményeit. Érsek Dóra kitűnően hozta a nadrágszerepet, gesztusain, mimikáján könnyesre nevette magát az ember: a nők utáni sóvárgása, az állandóan csücsörített száj egy tizenhat éves, korábban szakmunkástanulónak nevezett, csorgó nyálú kamaszt idézett, épp csak a rágó és az mp3 hiányzott, no meg a cigi.
Szonda Éva (aki megnyitotta az előadást Judy Dench színházi világnapot köszöntő szavaival) szerepeltetése érthetetlen volt, az énekesnő hangja az első felvonásban gyakorlatilag nem hallatszott, ami igen (a középtartományban), az kopott, fakó volt, jellegtelennek tűnt. A második felvonásban Ragonde szerepében jobban énekelt, színészi játéka és megjelenése viszont remek volt. Cseh Antal Raimbaud-ja nagyszerű pillanatokat adott, kivált a II felvonás apácajelenetében, ahol a bordalt hallhattuk, roppant kifejezően, a borgőzös állapotot kifejező szöveggel-zenével-játékkal.
Rossini zenéje és a túl sok komikum talán elég is lett volna egy felvonásban, a szegediek és a szereplők a második részben is fenn tudták tartani az érdeklődést. A Szegedi Szimfonikus Zenekar a nyitányban kissé ingadozott, de Pál Tamás karmester uralta a helyzetet. Jó volt az énekkar (karigazgató: Kovács Kornélia), a férfikar egyenesen remekül szólt.
Anger Ferenc fordította és rendezte a darabot, a jelmezeket Zöldy Z. Gergely, a díszletet Szendrényi Éva tervezte, ötletben nem volt hiány. Ory nőválogatása a növényekből összeállított kordonnal, a második felvonás alul bár, felül apácaruhába öltözés, a szocreál katona-domborműveket idéző, akár erotikus (vagy inkább obszcén) tartalmú alacsony fal két szituációban is megjelent. Az apácák katonai vászonból készített ruhája is igen jó ötletnek bizonyult.
Ory grófja, Isoliére és a többiek a közönség szívébe lopta magát, a habkönnyű szórakozás a nézőnek, a nehéz, de hálás feladat a szereplőknek.
Thália Színház, 2010. március 27.
Comment on “Ory grófja és a meghiúsult szerelem”