Távol-Kelet varázsa

Puccini: Turandot

a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: szabói

A romantika kedvelt helyszínei, az európai ízlésnek kuriózumszámba menő történetei közt igen előkelő helyet foglalnak el az Európától messze eső országokról, tájakról, a más habitusú(nak vélt) emberekről szóló mesék. Az internet korában már-már furcsának találjuk ezt, de ha belegondolunk, a Távol-Keletre igen kevesek jutottak el, még az amerikai földrészre is akkortájt, így a varázsos világ csábító maradt mind a komponistáknak, zeneszerzőknek, mind a kíváncsi közönségnek.

Puccini maga is több olyan operát írt, mely éppen ezt az izgalmas világot tárja fel, a fő mozgatórugó természetesen a szerelem (mi más is lehetne), a távoli tájat a kosztümök, díszletek, a zene egy-egy motívuma, hangszerelési megoldása jelzi. A szerelem – legyen az Távol-Kelet vagy Európa – mindenütt egyforma, perzselő, felemelő, ahogy Puccini Turandotjában is. Az Operában egy régebbi rendezésben újra látható a mű, a zeneszerző utolsó műve, mely befejezetlenül maradt, Franco Alfano végezte el az utolsó duett befejezését és a finálé komponálását. Bár Puccini meghagyta, hogy Zandonai készítse el a záró részt, a család (Puccini fia) nem egy híres szerzővel akarta megvalósíttatni a munkát, így kapta Alfano a megbízást. A bemutató karmestere, Toscanini viszont nem volt hajlandó elvezényelni a kiegészítést, csak a második előadáson.

Puccini tisztában volt vele, hogy gégerákja igen súlyos, utalt is arra, hogy színre került operája közben valaki bemegy a színpadra, és közli, hogy a zeneszerző ennél a résznél meghalt. A szövegírás folyamata is nehezen ment, híres volt arról, hogy átíratott részeket, addig csiszoltatta, míg a legjobbnak ítélte. A kínai császárlány története rögtön megfogta Puccinit, egy Max Reinhardt-rendezésben látta Gozzi színművét, és azonnal megfogta az a büszkeség, mely gát is egyben, ami a lányból áradt.

A zene rendkívül színes, a zenekari hangzás mindent képes kifejezni, a kínai dallamoktól, hangszerektől kezdve a megfoghatatlanságot, érinthetetlenséget, a mély szerelmet, a természet varázsát. Most is remek a főbb szereplők jellemrajza, bár inkább meseszerű, mint valós: a jégcsaphercegnő csak negatív tulajdonságai, Kalaf és Liú feltétlen szerelme, utóbbi önfeláldozása eszményi egy operatörténethez.

A november 30-i Turandot-előadás színpadképe a hagyományos, impozáns megoldásokat mutatta, a jelmezek egy része is, mindkettőnél azonban a mai kornak megfelelő utalások is felbukkantak. A tömeg – sötét, a lehető legegyszerűbb szabású egyenruhában, idézvén a Mao Ce-tung-i korszakot, ezt még a karlengetésekkel is erősítették, bár vörös könyvek nélkül – ellepte a színpadot, a megfejtések vörös tacepaón lettek körbemutatva. A magasabb osztálybeliek kosztümje – kiváltképp a császáré és a három miniszteré – a régi Kínát idézte. A régi és új Kínában egyaránt történtek nagy kivégzések, kulturális forradalmak (az ókori könyvégetést ideértve), Kovalik rendezésében a vörös színű fény jelezte ezt. Igen találó volt a tömeg sötétben fluoreszkáló arcfestése, a maszknál tartva a három miniszter színpadi sminkelése is tetszett, bár pótcselekvés érzését keltette, a szöveget pedig nem olvashattuk, lévén a függöny előtt ültek.

A címszerep Lukács Gyöngyi tolmácsolásában szólalt meg. Hangja telt, dús, szép, nem kellene forszíroznia a hangerőt. A három felvonás alatt végig az volt az érzésem, hogy többet, nagyobbat akar, mint a mennyit nyújthatna egy hajszálnyival kisebb hangon. Pianót csak a mű végén hallhattunk, végig a szerepre telepedett a megmutatni akarás, az erő mint legfőbb kifejezőeszköz. Természetesen Turandot szerepe megkövetel egyfajta bombabiztos, erőteljes hangot, de csak így kifejezni egy szerep lényegét kevés. Már Gertrudis, később Lady Macbeth szerepének éneklésekor is az volt az érzésem, hogy Lukács Gyöngyi elsöprő akar lenni, így következetesen feljebb intonált, és ez nem az első szerepe, ahol ezt észrevehette az ember.

Bándi János Kalaf hálás szólamát kapta, az első felvonásban még nem bontakozott ki, nála is észrevehető volt a forszírozás és a rá jellemző maníros, markírozott pianók éneklése. Színpadi mozgása a régi operajátszást idézi. A harmadik felvonás Nessun dormája csodálatos volt, feledtette a Non piangere Liù kevéssé átütő (szürke) voltát. Liùt Létay Kiss Gabriella énekelte, szépen, helyenként meghatóan, de a szólamban több rejlik. Nagyszerű volt a három miniszter, mind hangi, egymáshoz való megfelelésben, mind a közös munkában. Timur szerepében Kováts Kolos mutatta meg tapasztaltságát, hangja szép, kifejező. Róka István Altoum császárja karikatúraként hatott, ha a rendezői koncepció része, akkor érthető, de attól tartok, nem erről volt szó. A világos, nem erős hang nem egy császár képét sugallta, inkább egy ágáló, feljebb törni akaró hétköznapi személyét. A Mandarin szerepében Egri Sándor karakteres volt, hangban, megjelenésben egyaránt.

Kesselyák Gergely vezényelte az előadást, helyenként gyönyörű színeket kaptunk, a hallgató rácsodálkozott Puccini utolsó operájának rejtett kincseire. Akadt lélegzetelállító pillanat is, ami ritkaságszámba megy. A tempók néha túl gyorsnak tűntek, vehemensnek, több próbával talán összecsiszolódtak volna a közreműködők. Az operaház énekkara most sem volt mentes a pontatlanságoktól, késésektől, az operaház gyermekkórusa üdén énekelte nyúlfarknyi részét.