Fauré: Pénélope
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Pénelopé története az összes művészeti ágat megihlette, a házastársi hűség, a várakozás, a szövés és annak lefejtése éjjelenként az a téma, ami rabul ejtheti az embert. Opera is készült a történet vagy az eposz alapján, Antonio Scarlattié 1696-ban, Galuppié 1741-ben és Rolf Liebermanné 1954-ben. Odüsszeuszról jóval több mű született, bár nem a házastársi hűség miatt.
Gabriel Fauré 1907-től 1913-ig komponálta Pénélope című operáját. Ez a nagyszerű mű is alig, vagy egyáltalán nem hangzik fel az operaszínpadokon, lemezfelvétel sem sok akad belőle, egy kézen meg lehet számolni, pedig a kevés impresszionista jegyeket viselő operák között ez is élvezetes, igaz, rendkívüli nehézségeket rejt az énekesek és a zenekar számára. Maradnak a jól bevált, ismert romantikus és Mozart-operák, de mindenképpen érdemes megismerkedni az alig pár évtizedet felölelő korszak műveivel, nemcsak az operákkal.
Fauré Pénélopéja a legteljesebben ötvözi a zene és a belső dráma egységét. Magán viseli a wagneri zenedrámák jegyét, a vezérmotívumok miatt és nem kevésbé az öt évvel korábban Debussy által komponált Pelléas és Mélisande-jának hangulatát, az impresszionista jegyekkel. Míg Wagnernál a nagy tömbök uralkodnak, Fauré csak a legindokoltabb esetben foglalkoztatja az egész zenekart. Debussynél viszont a hangszínek a legfontosabbak, melyek a szereplő belső vívódását, a legtitkosabb gondolatok feltárását célozza meg. Mindhárom zeneszerző az énekhangot szinte mint hangszert használja, áriák nincsenek, csak a zenekar és szólista egysége.
Hihetetlen finom zenekari részeket komponált Fauré, fafúvós szólókkal, vonósnégyesszerű hangzással, melybe az énekhang is beleolvad. A szólóhangszerek finom kiemelkedései a zenei anyagot még hullámzóbbá, plasztikusabbá teszik, sokszor erotikus képzetet adnak. A harmóniai megoldások egészen különlegesek, a hangszerelés varázslatos, akár a legnagyobb fortéról, akár egy rövid szólóról beszélünk. A kromatika, egészhangúság, bővített akkordok, a gyakran sürgetést, félelmet jelentő kvart- vagy kvintláncolatok használata nem iskolás, a különleges hangszereké sem, mindig beleillik az adott hangulatba; mikor Pénélope a szövőszéke mellé ül, mindig a hárfa és a vonósok szólnak maliciózusan. A hangulatváltozásokat Fauré majdnem minden esetben előre jelzi valamilyen módon, egy hangszerrel, hangszercsoporttal. Ezért is sokszor mozaik- vagy inkább foltszerű ez a zene, hiába tudjuk Pénélope és Ulysse történetét, a reakciójukat azonban nem. Fauré bátrabban élt az erőteljesebb hangzással, mint Debussy, jóval több a szereplő is, a cselekmény mozgalmasabb.
Pénélope Jessye Norman ideális előadásában jelenik meg. René Fauchois szövegkönyve a címszereplőt viszonylag statikusnak ábrázolja, aki mégis ki-kitör, Fauré megzenésítése pontosan adja vissza a kétségekben vergődő nőt, aki alig tudja visszatartani a kérők ostromát. Norman hihetetlen módon használja hangját a drámai, forte részeknél. Ulysse szerepében Alain Vanzo remekel, az ithakai király képes lenne megölni a palotájában lebzselő kérőket. Vanzo a bosszúvágyó és vérszomjas királyt erőteljes, tiszta tenorhangjával mutatja be, a karakter éppen ellentétes a női szereplőével, feleségéével. Érdekes módon helyenként szinte fel lehetne cserélni a házaspár szólamát. Az opera harmadik meghatározó szereplője a csodálatos hangú Jocelyne Tallion, Ulysse dadája. Euryclée, aki a férfi távollétében segíti Pénélopét, minden szempontból, mind Ulyssét, mind Pénélopét megérti. Tallion hangjában valami különleges szín rezeg, kiegyensúlyozott minden fekvésben. José van Dam basszusa most is imponáló Eumée szerepében, a gyengéd érzések ábrázolásában kitűnő, magas hangjai is szépek.
Nagyszerű énekeseket halluk a szolgálólányok szerepeiben, egyedi hangokat, imponálóan tiszta szólamokat, különösen az első jelenetben egymással való párbeszédeik mozgalmasak, kifejezőek. A kérők is segítették az opera cselekményének továbbhaladását, lendületét.
Az Orchestre Philharmonique de Monte-Carlo karmestere az 1980-as felvételen Charles Dutoit. Nagyon szép színeket kever ki, a gyakran – jó értelemben vett – testetlennek, valószerűtlennek érzett zene éppen a színek miatt kelti ezt a hatást. Nagyon jók a sarkos ellentétek, a gyors váltások, akár tempóról, akár dinamikáról vagy új anyagról van szó. A zenekar érti ezt a fajta zenét, amit – nem lehet eléggé hangsúlyozni – háttérbe szorított a többi korszak. Ha csak a pompázatos himnikus, érzéki, nagyszabású záró jelenetet meghallgatjuk, ahol az összes szereplő jelen van, nem marad kétségünk. A zene feszít, de egyúttal megtisztítja a hallgatót.
Fauré: Pénélope
Alain Vanzo, Jean Dupouy, Philippe Huttenlocher, José van Dam
Jean Laforge Énekegyüttes
Monte-carlói Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Charles Dutoit
The Erato Opera Collection
Warner Classics & Jazz, 2009
2 CD, 2564688004
