a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Balla D. Károly
Nem igazán vagyok az évfordulók híve és mindenféle kultusz iránt inkább érzek averziót, mint vonzalmat, így kicsit magamon is csodálkozva a mai évforduló kapcsán mégis egy magyar író kultuszáról ejtek szót. Talán mert az évforduló nem kerek, talán mert nincs vele tele a sajtó – és mert a kultusz is csendes, szép, szerény. Ezenfelül nagyon is ráfér. Inkább neki legyen, mint… (hosszú felsorolás).
Épp csak nem tudom, ő maga mit szólna hozzá.
Ottlik Géza ma lenne 94 éves; akár élhetne is. A Papiruszportál című remek irodalmi-kulturális webhelyen kívül másutt semmilyen aktuális megemlékezést nem találtam, itt azonban érdekes beszámoló olvasható a kőszegi Ottlik-kiállításról. Hogy éppen itt, az persze nem véletlen: ez a portál (és jogelődje) egyik letéteményese az Ottlik-kultusznak azon a réven, hogy belső emberei közé tartozik a szombathelyi Fűzfa Balázs irodalomtörténész, akinek saját rovata van a szájton, mégpedig a beszédes Iskola a határon címmel. Most címlapra került a szerző ide vágó tavalyi írása is: Egy irodalmi kultusz születése. Az Ottlik-kultusz első évtizede Kőszegen és Szombathelyen.
Ebből a cikkből, sok egyéb fontos információ mellett, értesülhetünk a VOTI (Virtuális Ottlik Intézet) szerveződéséről, amely az ötletgazda szándéka szerint „olyan elektronikus adatbázis és internetes szellemi központ lesz (remélhetőleg még idén), amely megpróbálja mindazokat összefogni, akik Ottlikkal valaha is foglalkoztak, s megpróbálja – legalább virtuálisan – elérhetővé tenni a vele kapcsolatos dokumentumokat.”
Nos, a „még idén” – az tavaly volt, így tisztelettel kérdezném, kedves Fűzfa Balázs, megalakult-e ez a virtuális közösség? Esetleg belépnék.
Csak azt nem tudom, vajon kiérdemelhetem-e a résztvételemet azzal, hogy az Iskola a határonból legalább egy helyen idézek a regényemben, s hogy naplómban megemlítettem, milyen érdekes volt eredetiben látnom Esterházy Péternek azt a „képét”, nagy papírlapját, amelyre kézzel leírta a kultikus Ottlik-regény teljes szövegét? Ez 2001 augusztusában történt, két kimerítő kapolcsi nap után a Tapolca-Diszel-i Látványtárban (itt írok erről). Ha mindez kevés belépőnek, akkor még azzal tudok előrukkolni, hogy az obligát kérdésre, vajon mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, hét legkedvesebb könyvem között így írtam főművéről:
Ottlik Géza: Iskola a határon
És Ottlik tovább árnyalta, mélyítette az igazságot: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság”. És hogy csínján is kell bánni vele: „…az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” S hogy mindennél fontosabb: önmagunkat megőrizni, megvigyázni. És hogy erre adódhat mód mindenkor, a legkilátástalanabb helyzetekben. („…mindig vissza lehet vonulni rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”) Mert képesek lehetünk javunkra fordítani a rosszat, sikerré nemesíteni a kudarcot. (…a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyagból való … a győzelemnél…”) Ezen okulva kovácsoltam én előnyt a hendikepjeimből, így pihéztem szárnnyá a rabszíjat.
Szóval esetleg belépnék, ha lehet, az Ottlik-kultuszba…
Aztán arra gondoltam, vajon az írónak tetszene-e mindez? Cipi bácsi, mit szólsz te ehhez? Vajon nem olyasmit mondasz-e nekünk, mint hősöd A Valencia-rejtély végén:
– Mi lesz, ha minden várakozásotok ellenére a Világegyetem nem fog megsemmisülni?
– …Ebben az esetben, azt hiszem, a Világegyetem kinyalhatja a seggemet.
Úgyhogy inkább óvatosan a kultusszal. Még az Ottlikéval is. (Megjelent a szerző engedélyével)
Comments on “Az Ottlik-kultusz”