Dukas: Ariadné és a Kékszakáll
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Paul Dukas-t kizárólag A bűvészinas című műve miatt tartjuk számon, szimfonikus scherzója remek, szinte láttató, mind formai, mind tartalmi szempontból remek darab. A hangszerelés érdekes, szellemes, nem véletlen tehát, hogy sok zenekar műsorra tűzi. Nem ilyen kedvező Dukas többi művének megítélése, azért, mert nem ismerjük őket. Az Ariane et Barbe-Bleue operája hihetetlen jó alkotás, olyannyira, hogy az embert rabul ejti, fogva tartja. A többi francia romantikus, XX. századi opera is sajnálatosan kevésszer hangzik el vagy jelenik meg lemezen, egyáltalán, a francia zene még mindig nincs ott, ahova predesztinálva lenne.
Az 1907. május 17-én Párizsban bemutatott Ariadné és a Kékszakállt Bruno Walter az egyik legnagyobb dalműnek tartotta, olyan nívójúnak, mint Debussy Pelléas és Mélisande-ját. Dukas három operát írt, de csak a Kékszakállt fejezte be. Az elsőből egy felvonás készült el, melyen mély nyomot hagyott rajta a wagneri operaelképzelés. Dukas tanulmányát Wagnerről a zenekritika egyik fényes lapjaként emlegetik. Debussy Pelléasa és az Ariadné és a Kékszakáll Maeterlinck szövegére készült, mindkettő bőven ellátott impresszionista jegyekkel, de a hasonlóság itt véget is ér. Míg a Pelléas zenéje lefojtott, a belső rezdülések ábrázolása a cél, Dukas háromfelvonásos conte-ja kitárulkozó, rendkívül színes, az érzelmek hőfoka szinte maximális, kamarazenei hatások alig vannak a darabban.
Az 1899–1906 között írt opera két főszereplője Ariadné és a dajkája, Kékszakáll érdekes módon nem kap főszerepet, a feleségek többet énekelnek, mint ő. Mindkét nő mezzoszoprán szerep, illetve a dajkáé kontraalt a kotta szerint, nagy bátorságra vall a felrakás, a három éneklő feleség a lemezen szoprán, egy alt, bár Sélysette mezzóként szerepel a partitúrában (az ötödiké néma szerep). A történet Ariadné érkezésével kezdődik, a nép Ariadné oldalán áll, sajnálják az új asszonyt. Sem Ariadné, sem a dajka nem tudja, hogy Kékszakáll korábbi feleségei élnek-e. Ariadné visszautasítja a hat ezüstkulcsot, neki a hetedik, az arany kell. Ki is nyitja az ajtót, ekkor jelenik meg a férje, és könyörög, hogy ne lépjen oda be, ahonnan a régi asszonyok dala szól. Ariadné szabadon engedi az asszonyokat, Kékszakáll hazatér, sebesülten, mert megtámadták a parasztok, azok, akik Ariadné érkezésekor is haraggal viseltettek a kastély ura iránt. A régi asszonyok bekötözik Kékszakáll sebeit, Ariadné és dajkája elhagyja a kastélyt.
A színes, minden pillanatában változó zene a wagneri minta alapján vezérmotívumokkal tarkított, a hangszerelés egészen elképesztő, az impresszionista foltoktól a szinte fülszaggatóan hangos tuttikig minden hallunk, az orgonaszerű hangzás is jelen van helyenként. A bővített hármasok, egészhangú skálarészletek a belső bizonytalanságot jelzik, az énekes szólamok kibontása is érdekes: egyre magasabbra tör a dallam. Felfedezhetünk némi reneszánszos akkordfűzést, pentatóniát nyomokban. Az orosz nagyromantika hatalmas kórustablója villan eszünkbe a nyitó kép hallatán, sőt a feleségek által énekelt francia népdal is szinte az orosz életérzést juttatja eszünkbe. Fantasztikusan előkészített az induló, mely szintén vezérmotívummá válik, de ugyanilyen jellegzetes téma a nyitó taktusoké, vagy a tölcsérmotívumszerű dallam (és még sok egyéb).
Óhatatlan, hogy a négy évvel később befejezett Bartók-operával ne vesse össze az ember Dukas-ét, a történet kicsit más, a zenei megoldások közt vannak hasonlóságok. A terjedelem, az előadói apparátus is jóval nagyobb Dukas-nál, míg a Kékszakállú pszichológiai megközelítése Debussy Pelléasát sejteti, ne feledkezzünk el a szövegíróról, addig Dukas a mindent bemutatás híve: nagy kórusjelenetek, a történet nem vész a balladai ködbe.
Debussay hatása nyilvánvaló Dukas-ra, az egyik feleség, Mélisande utal a Pelléasra, de a három említett opera valahol szervesen összefügg. Debussy A tengeréből is van több röpke idézet, és a francia népzene is többször szerepel, a Clair de Lune az egyik.
Ariadnéként Katherine Ciesinsit halljuk, a dajka Mariana Paunova. Kettejükre épül az opera, mindkét szólam rendkívül nagy hangterjedelmű, a mezzók, altok számára szinte énekelhetetlenül magas részek is vannak. Két különböző hangszínt hallunk, és két külön karaktert. Míg a Dajka hangszíne sötét, felül néha karcos, addig Ariadnéé világos, hajlékony, a mélyebb régióban nem erőteljes. A két énekesnő hihetetlen szuggesztív előadást nyújt.
A Sélisette-t éneklő Hanna Schaer vibratója gyors, a hangszín számomra lehetne sötétebb, ha már kontraaltként tüntették fel a lemezen. A kisebb szerepekben is kiváló énekeseket hallunk, ha már címszereplő, említsük meg, hogy a Kékszakállt Gabriel Bacquier énekli. A Francia Rádió Énekkara tömör hangzást nyújt, a közreműködő zenekar (Nouvel Orchestre Philharmonique de Radio France) hihetetlen színeket varázsol, ami Armin Jordan vezénylésének köszönhető. Mint minden hosszabb műnél, itt is vannak megingások, nem kristálytiszta hegedűhangzások, mégis egy elképesztően jó előadást hallunk.
A felvételre a nagyfokú intenzitás jellemző, a közreműködők elhivatottsága érezhető, egy olyan műbe is beleadták összes energiájukat, melyet nem sokan ismernek, kottát pedig végképp nem fogják követni. A szerző által megálmodott pezsgő zenekari hangzás a maga teljességében megcsodálható.
Érdemes a kevéssé ismert operákban is elmélyedni, hiszen olyan remekművekre is rácsodálkozhatunk, mint az Ariane et Barbe-Bleue. A Warner elkényezteti a lemezvásárlókat a ritkán hallható operák sorozatával, válogassanak, hallgassák a darabokat!
Warner Music, 2011, 2 CD 2564 67497-8
