az Irodalmi Vademecum archívumából [2004]
Szerző: Lehotka Ildikó
Az európai zene történetét hagyományosan a középkor zenéjével szokás kezdeni, bár természetesen az ókorban is volt zene, ám ennek műfaji jellemzőiről igen keveset tudunk. A középkori zene a keresztény egyház korai történetével párhuzamosan fejlődött.
A művek kezdetben jellemzően egyszólamúak voltak. Főbb műfajok: zsolozsma, himnusz, gregorián ének. A 900 körüli években alakult ki a szekvencia. A többszólamúság legkezdetlegesebb megjelenése az orgánum, egy – általában egyházi – dallam kvint- illetve oktávpárhuzamban való megerősítése, és a kánon, mely adott dallam eltolt kezdéssel való ismétlése. (Egy – a reklámból jól ismert – példa erre Fornsete Nyárkánonja, melyben a víg kakukkmadár szól, sajnálatosan csak egy szólamban.)
Az ún. cantus firmusokhoz (ismert dallamokhoz) csatlakozó új szólamok már a többszólamúság kialakulásához mutattak utat, mely az ún. limoges-i iskola kétszólamú, az ars antiqua három- és négyszólamú zenéjében teljesedett ki. A conductus, a clausula és a motetta megjelenése zárta e korszakot. Velük egy időben virágzott fel a világi zene: a trubadúrok, trouverek és Minnesängerek dalai. Ez a fajta világi zene ugyan (valószínűleg lant) kísérettel szólalt meg, de a kíséretek nincsenek lejegyezve. E zenetörténeti korszakhoz kötheto még a kottaírás kialakulása, valamint a szolmizáció megjelenése.
A világi zene egyszólamúságát az előadás során ritmushangszerekkel (csörgődob stb.) segítették. Gyakran fúvós, vonós hangszerek cirkalmas szólamai dúsították a ritmuskísérettel ellátott dallamot. Érdemes megjegyezni, hogy a korszakban még nem voltak állandó együttesek, ez majd a következő zenei korszakok egyik ismérve lesz. A reneszánsz zene a kb. 1450-1600 közötti kor zenéjének elnevezése. Akárcsak a képzőművészetben vagy az irodalomban, itt is a megújulás a kulcsszó, azzal a különbséggel, hogy az ókori eszményeket a zene nem tudta feléleszteni, hiszen erről gyakorlatilag nem maradt emlék. A forma, azaz a szólamok közti balansz, a vonalvezetés, a kifejezés mértékletessége azonban a többi művészeti ággal való rokonságot mutatja. Az a capella műfajok legnagyobb mesterei (Palestrina, Victoria, Lassus) megtartották a vokális zene (mise, motetta, madrigál, chanson) vezető szerepét, de a reneszánsz idején indult fejlődésnek a hangszeres zene is fantázia, canzona, ricercar formájában. A korszakot a kóruséneklés aranykorának is nevezhetjük, akkortájt 8-12 fős énekkarok számára írtak műveket. A kórusirodalom mellett a lant számára írt darabok jellemezték a korszakot, itt kell megemlíteni Bakfark Bálintot, aki Európa-szerte ismert művész volt.
A barokk zene az 1600-1750 közötti korszak zenéje. Zenetörténetileg a barokk a képzőművészetben és az irodalomban ismert nagyszabású, díszes elemekkel mutat hasonlóságot. Jellemző a hangszeres zene előtérbe kerülése, illetve a dallam és a kíséret kettéválása, s ezzel együtt a continuo technika megjelenése. Főbb műfajai a szvit, concerto és concerto grosso, szonáta, mise, kantáta, oratórium, prelúdium és fúga, toccata, fantázia, s nem feledkezhetünk meg e kor „találmányáról”, az operáról sem. A barokk kor első szerzőiként tarthatjuk számon Schützöt, Monteverdit, az érett barokk legnagyobb mesterei pedig: J. S. Bach, Händel, Vivaldi, D. Scarlatti, Fr. Couperin, J. Ph. Rameau, H. Purcell.
A korszakhoz köthető a barokk zenekar megjelenése, mely apparátus a későbbi klasszikus zenekar elődje is.
A barokk után, akárcsak a művészet többi területén, egyszerűbb, letisztultabb formák következtek: az ún. klasszicizmus kora, melyet a zenében leginkább a bécsi klasszicizmus képviselt. Ennek előfutára volt az ún. mannheimi iskola, melynek megalapítója J. Stamitz volt. Itt vezették be először azt az újszerű hangszeres előadásmódot, melynek fő jellemzői a crescendo és diminuendo, a váratlan fortissimo és pianissimo, valamint a tremolók és a generálpauza. Mindazt, ami a bécsi klasszicizmus (kb. 1750-1828) előtt történt a zenében, gyakran a preklasszikus jelzővel foglalják össze: ez is jelzi a bécsi iskola jelentőségét, mérföldkő mivoltát a zene fejlődésében. Az egység, harmónia, arányosság, egyszerűség, érthetőség voltak a kor irányelvei, melyek a zenében ugyanígy jelentek meg. A zárt formavilág, mely a műfajok, dallam-, ritmus- és harmóniaképletek kikristályosodását eredményezte, máig érvényes szabályokat hozott létre. A bécsi klasszika három fő képviseloje Haydn, Mozart és Beethoven, akiket gyakran emlegetnek így együtt, ám zenéjük a sok hasonlóság ellenére mégis rengeteg olyan egyedi vonást hordoz, melyek alapján a zenével közeli ismeretségben lévő hallgató meg tudja különböztetni e három szerző zenéjét egymástól, ami a preklasszikus korokban nem volt ily eklatánsan jellemző. A három nagy klasszikus közül Haydn volt az „úttörő”, két műfaj születése is fémjelzi munkásságát, Mozart a csúcspont, a beteljesedés, és Beethoven az, akinél a hagyományos klasszikus formák és hangzatok már kezdenek fellazulni, utat mutatva a következő nagy korszak, a romantika felé. A klasszicizmus jellemző műfajai a szimfónia, a szonáta és szonatina, a vonósnégyes, a versenyművek, az opera, a dal, a variáció, melyek szinte mind ekkor nyerték el legtisztább formájukat. A klasszikus formatan kategóriái közül ki kell emelni a periódust, a szonáta- és a rondóformát.
A romantika (kb. 1820-1900) fellazítja, majdhogynem elveti a megmerevedett klasszikus formákat, dallamokat és hangzatokat, tágítja a méreteket, új témákat és műfajokat vezet be. Egyes elemeiben átmenetet jelentett a klasszicizmus és a romantika között már Beethoven zenéje (különösen a zenei formák felbontása miatt) is, de az első valódi romantikus zeneszerző, aki azonban még sok szállal kötődött a bécsi mesterekhez, Schubert (a formát tekintve klasszikus, de melodikája miatt már romantikus) volt. A romantika talán legjellemzőbb sajátsága a zenében a nemzeti zenék megjelenése: néhány kivételtől eltekintve ettől a kortól kezdve beszélhetünk önállóan létező orosz, lengyel, cseh, magyar stb. zenéről is. A nemzeti eszme legfobb kifejezésmódja az opera volt, mely legvirágzóbb korszakát éppen ezekben az években élte: Verdi, Rossini, Donizetti, Wagner, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Smetana, Erkel, Bizet, Gounod mind a romantika nagy operaszerzői. Ritka az olyan romantikus zeneszerző, aki ne írt volna operát (akad persze ilyen is, pl. Brahms vagy Chopin). Még az olyan jellemzően hangszeres zenét író zeneszerzők, mint Liszt vagy Schumann is megpróbálkoztak egy-egy operával. Az operák gyakran a történelemből vagy a mitológiából merítik témájukat, de nem ritka az irodalmi művek operaszínpadra való átdolgozása sem. A bécsi klasszicizmus korában még viszonylag ritka és nem is igazán becsült vígopera is ekkor nyerte el méltó helyét a színpadokon. A romantika tette elterjedtté a programzenét, melynek talán legfontosabb műfajává a szimfonikus költemény (Liszt Ferenc nevéhez köthető a megjelenése) lett.
A 19-20. század fordulójának zenéje még tovább lazította a formákat. Az elnevezés természetesen gyűjtőnév, melybe többféle stílusirányzat is beletartozik. Mahler, Puccini és Richard Strauss még sok szállal kötődik a 19. századi nagyromantikához, de műveikben már felfedezhetők a 20. századi szerzők jellegzetességei is: ok a zenei modernség úttörői, akik az irodalmi és képzőművészeti irányzatokat szem előtt tartva impresszionista, expresszionista elemeket szőnek műveikbe. Eljutnak a tonalitás határáig, de nem mindig lépnek át rajta, vagy ha mégis megteszik, ok ahhoz a generációhoz tartoznak, mely – ettől kissé megrettenve – még visszatér a tonális zenéhez. A zenei impresszionizmus kétségkívül legnagyobb alakjai Debussy és Ravel, de ne feledkezzünk meg Respighirol, De Falláról, Szkrjabinról sem.
A 20. század zenéje még annyira sem foglalható egy-egy irányzat köré, mint a századfordulóé. Az irodalomtól és a képzőművészettől eltérően a zenében kevésbé alakultak olyan csoportok, melyek egy-egy stílusirányzat követőit fogták volna össze. Léteztek ugyan efféle társaságok (pl. a francia Hatok), ám közös programot nem dolgoztak ki. Nem beszélhetünk a zenében azokról a vonulatokról, melyek a többi művészeti ágban megjelentek (expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus, kubizmus stb.). A 20. század első felének zenéjére leginkább a klasszikus és romantikus hagyományok elutasítása és további lazítása volt jellemző: a tonalitás és szinte minden egyéb zenei alapelv feladása, a dodekafónia a század közepén-végén már a puszta zörej, illetve a kakofónia szintjéig juttatta a zeneművek egy részét. Az ún. komoly- és könnyűzene szétválása is ekkor kezdődött meg. Új irányzatok lépnek fel 1950 után, melyek felhasználják a modern technika és tudomány eredményeit is, így pl. a szeriális, az elektronikus zene, az aleatória, a posztszeriális zene, az indetermináció, a folklorizmus stb. A 20. század legnagyobbjai gyakran több irányzatban is alkottak, így itt csupán felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – a legjelentősebb zeneszerzőket: Schönberg, Berg, Webern (akik az ún. második bécsi iskola képviselői); Milhaud, Honegger, Poulenc, Tailleferre, Auric, Durey (azaz a francia Hatok); Orff, Gershwin, Elgar, Glazunov, Rahmanyinov, Sosztakovics, Prokofjev, Sibelius, Grieg, Penderecki, Sztravinszkij, Hindemith, Stockhausen, Lutoslawski, J. Cage, Britten, Bernstein; a magyarok közül pedig Bartók, Dohnányi, Kodály, Ligeti, Durkó.
