Az éhezők viadala*
a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: Pánovics Alajos
Suzanne Collins a kiadója, barátai és családja biztatására írta meg Az éhezők viadala című ifjúsági regényt. Könyve tízmilliós példányban kelt el, trilógiává nőtt, és alig három évvel az első kötet kiadása után megfilmesítették. Gary Ross forgatókönyvíró, rendező és színész készíthetett mozit a regényből. Az ő nevéhez leginkább olyan, a korlátok ledöntését és a nehézségek legyőzését középpontba állító egyedi, eltérő látásmódú, de a valóságtól el nem rugaszkodott filmek köthetők, mint például a Pleasantville.
A jelen lévő néző
A távoli jövőben, a harmadik világháború és a környezeti összeomlás után az Egyesült Államok romjain megalakul a 13 körzet és egy hatalmi központból – Kapitólium városából – álló Panam centralizált uniója. Az ország vezetőjét Elnöknek hívják, de az államforma inkább császárság, mint köztársaság. Az elnyomás ellen felkelő körzetek lakosait Kapitólium leveri. Az eltiport lakosságot korlátozottan kiosztott élelemmel folyamatosan éhínségben tartják. Törvénybe iktatják az éhezők viadala elnevezésű gladiátorjátékot, melyet évente egyszer rendeznek meg, és csak egy győztese lehet. Körzetenként egy-egy 12–18 év közötti fiú és lány indul a megmérettetésen. A játékosokat, a „kiválasztottakat”, az aratásnapi ceremónia alkalmával sorsolják ki.
A cselekmény a 74. éhezők viadalának aratásnapja hajnalán kezdődik a 12. körzetben (bányásztelep). A sorsolás során a 12 éves kishúga helyett jelentkező, szabadvadász életmódot folytató Katniss Everdeen és a családi pékségben dolgozó Peeta Mellark képviselheti körzetét. A két kiválasztottat a nagy nyomorból elviszik Kapitólium városába, a csillogásba, kényeztetésbe, majd a viadal megkezdésének pillanatában kilökik őket egy elektronikus effektekkel befolyásolható erdőbe, ahol a szabályok értelemében meg kell küzdeniük a többi versenyzővel és egymással az életben maradásért és a győzelemért.
A film egy jól megkomponált látvány- és gondolatvilág mentén mutat kendőzetlen képet a mai, leginkább az amerikai társadalomról. Egy nem várt, fiktív antropológiai kultúrakutatáshoz hasonló utazáson vehetünk részt. Ugyanis a történetmesélés során megtudott információkat csak az nem ismeri, aki nem ott lakik, vagyis mi, a nézők. Így pedig nemcsak az az érdekes, hogy Katniss-szal mi történik, hanem az is, hogy velünk.
Tulajdonképpen minket löknek be egy ismeretlen világba. Kevés a támpont, amibe kapaszkodhatunk. Két nagyon rövid tájékoztatószerű után az események közepébe csöppenünk. Kérdések merülnek fel bennünk: „Hol vagyunk? Kik ezek? Most mi van?” Cselekedni akarunk, mert nem normális, hogy összetereljenek, mint a birkákat, kisorsoljanak egy gyalázatos ünnepségen, ahol az veszít, akinek a nevét felolvassák, fellökjenek egy díszes marhavagonba, majd a fővárosba érve mutogassanak mint egy értékes csecsebecsét, a végén pedig arra kényszerítsenek, hogy öljünk a nézők és a hatalom kedvére.
Elveszett idegenek vagyunk egy ismeretlen világban, ahol az elején tántorogva, majd harcra készen követjük azt a leányt, akinek a házában landoltunk ebben a furcsa társadalomban. Vállvetve küzdünk vele, és folyamatosan abban reménykedünk, hogy botoljunk már bele valamibe, aminek lenne valami halvány köze Kalasnyikov bajtárs meggyőzőkészülékéhez.
Kicsinek és jelentéktelennek érezzük magunkat, a helyzetünket pedig elkeserítően kilátástalannak. Azonban szép lassan felpörög az agyunk és hirtelen minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy legvégül elevenen kerüljünk ki abból a szürreális arénából, ahová még egy nyomorult mobil respawnt se voltak hajlandók elhelyezni a rendezők. Ez utóbbi egyébként modortalanság és kimondottan sértő az emberfiával szemben.
Folyamatos, apró kameramozgásokkal tudat alatti feszültséget és bizonytalanságot ébresztenek a nézőben, így ellensúlyozva a történetmesélés helyenként lassú, ballagós, amolyan oroszos stílusát. A kamera helyzete a közeli képeknél sokszor a személyes és az intim zóna határánál van. A külső jeleneteknél rendszerint váll-, fejmagasságból láthatjuk a szereplőket. Sokszor olyan távolságban, mintha mi lennénk ott. Ez az „emberi távolságból szemlélem az eseményeket” nagyban erősíti a „mi is jelen vagyunk” érzést. A látványvilág természetes, nem színpadias, már-már földszagú.
Ez a film nem egy teljesen új világot vagy univerzumot mutat be a science-fiction stíluson belül, mint például a Csillagok háborúja vagy az Avatar. Hanem egy, a mai földi jelenünk alapján lehetségesnek mondható jövőt komoly részletességgel. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít Andrej Tarkovszkij 1979-es Sztalkerére. A hardcore cyberpunk koronázatlan királyára, az 1995-ös Strange days-re a Bigelow–Cameron-párostól, valamint Andrew Niccol 1997-es, elegánsan minimalista Gattacájára.
- Olvas(s)atok, néz(z)etek sorozatunkban Fűzfa Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem) tanítványai szerkesztett, rövidített dolgozataiból közlünk.
