a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Shaga
Aki tetszéssel fogadta és olvasta Bulgakov Mester és Margaritáját vagy Hoffmann Arany virágcserép” című művét, Gabriel García Márquez Száz év magányának is örülni fog…
De hogy mi is az, ami közös a fent említett, amúgy igencsak eltérő témájú, eredetű és korú művekben? Az 1920-as években a festészetben megalkotott, majd később a szépirodalomba is átvitt mágikus realizmus bélyege…
A Vígszínház január eleji előadásán jártunk, melyet Forgács Péter rendezett, s Ursula szerepét Börcsök Enikő alakította.
Márquez leghíresebb regényével, az 1967-ben megjelent Száz év magánnyal vonult be visszavonhatatlanul a latin-amerikai szépirodalom történetébe. Döntően ennek a művének köszönheti azt is, hogy 1982-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. 1928-ban látta meg a napvilágot, s gyerekkorát meghatározó első évtizedét Aracatacában, kolumbiai szülőfalujában töltötte. Az itt átélt évek alatt szerzett élményei kiapadhatatlan forrásaivá váltak későbbi műveinek, így a Száz év magánynak is. Ez az irodalmi munkásságában jelentős áttörést hozó, családi eposz is egy kis faluban játszódik, Macondóban, aminek első és utolsó lakói a Buendía család szerteágazó, szövevényes kapcsolatokkal megáldott-megvert tagjai.
„A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez…” – nyilatkozott egyszer szülőföldjéről. És hihetünk neki, hiszen az írópályáját 20 évesen újságíróként kezdő Márquez nemcsak Dél-Amerikában, de Európa számos nagyvárosában is (köztük Róma, Madrid és Párizs) hosszú ideig élt riporterként. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni, de akkori erőfeszítéseit különösebb siker nem koronázta (éveken keresztül saját maga házalt első műveivel, míg végül sikerült kiadót találnia). 1959 és 1961 között a forradalmi Kubával rokonszenvezett, és nem titkolta, hogy a szocialista eszmékért rajong, valamint azt sem, hogy Fidel Castro jó barátja. Bogotában és Havannában dolgozott hírügynökségi tudósítóként. 1961-ben Mexikóba költözött, és néhány év alkotói válság, hallgatás után, 1965-ben az Acapulcóba vezető úton fogant meg elméjében következő regényének, a Száz év magánynak a gondolata, amit végül másfél év alatt vetett papírra. Az 1967-ben, Argentínában megélt első kiadás óta ez a műve már 23 országban és18 nyelven megjelent. Az idős író ma Mexikóvárosban él.
És hogy minek is köszönheti Márquez a népszerűségét? Annak, hogy kitartóan küzdött a céljaiért, és mert más lenni, mint a többiek, merte vállalni a gondolatait. Egy interjúban így fogalmazott: „Mostanáig Dél-Amerikában csak »vasárnapi írók« voltak, akik kenyérgondok közt éltek, és behódoltak a hagyománynak és a spanyol akadémizmusnak. Történelmünkben először hinni mertünk önmagunkban; le mertünk rázni minden béklyót; egyszóval élni mertünk szerzői jogainkkal. Mi történt? Egy szép napon a bennünket körülvevő valóság már majd kiverte a szemünket. Mi volt a tennivalónk? Az, hogy történeteket meséljünk, a mi történeteinket. Mert hát volt mit mondanunk. Megesik, hogy a művészet néha elébe vág a történelemnek.”
Ez az utolsó mondata igazolja mindazon törekvéseit, céljait, amiért ez a regény is megszületett, vagy amit útravalónak csomagolt igazságesszenciaként nyújt át nekünk a szereplői életéből. A Száz év magány nemcsak egy egyszerű családregény vagy mágikus realista eposz, hanem sokkal több annál… Egyfajta bölcs tanulság a családról, a tiltott rokoni kapcsolatokról, a vágyakról, a fájdalmas áldozatokról vagy éppen a szükség- és ésszerű lemondásról. És ez a tanulság olyan releváns, emberközeli, hogy a saját életünk alakulásába is önkéntelenül beleszól. Hisz mindenki tudja, hogy mit jelent egy kitűzött célért küzdeni, kudarcok vagy tragédiák hosszú sorát átélni. Sőt, abban is egészen biztos vagyok, hogy legalább egyszer eljátszottak már az utópisztikus gondolattal, hogy milyen is lenne a szeretteinkkel – a haláluk után – együtt maradni és „örökké” kapcsolatot tartani…
A másik kérdés, amit a darab felvet bennünk, és amivel már többek közt a nagy református, Kálvin János munkássága óta foglalkozik az emberiség, a predesztináció elmélete és a realitással való kapcsolata. A Száz év magány a Buendía család történetét meséli el, az első leszármazott, José Arcadio Buendía családalapításától és Macondóba költözésétől kezdve az utolsó leszármazott száz évvel későbbi haláláig. A Buendía család vezetése alatt Macondo előbb felvirágzik, majd első „halottjával” lassú, de biztos hanyatlásnak indul. És a kézirat, amit relikviaként őriz a család, de csak az utolsó leszármazott értelmez helyesen, nem másról szól, mint a család előre meghatáozott kipusztulásáról és a falu következményes hanyatlásáról, összeomlásáról. És mint minden emberfeletti folyamatban, ebben sem lehet a földi halandónak szava, még akkor sem, ha időközben már halhatatlanná vált…
Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza a családalapítók: Ursula és José Arcadio Buendía szerepében nagyszerű alakítással lepték meg a közönséget. Ugyancsak nehéz szerep jutott Harkányi Endrének, aki Melchiadest, a házalót alakította. A színészek kiváló összjátékának köszönhetően azonban nemcsak ők hárman érdemelnek igazi elismerést, hanem az összes szereplő és a rendező is. A díszlet- és jelmeztervező munkáját, erőfeszítéseit dicséri az az egyáltalán nem szokványos, ugyanakkor igen frappáns színpadi megoldás, aminek segítségével könnyebben nyomon követhetővé vált a „száz év alatt” megszülető és elköszönő generációk résztvevőinek cselekménysora. De hát ugye, nem illő minden poént előre lelőni.
Vígszínház, 2007. január 5.
Fordította: Székács Vera
Színpadra írta: Schwajda György
Díszlet-jelmez: Füzéri Anni
Dramaturg: Harangozó Eszter
A rendező munkatársa: Varga Andrea
Rendező: Forgács Péter
Szereplők:
Ursula – Börcsök Enikő
José Arcadio Buendía – Hegedűs D. Géza
Melchiades – Harkányi Endre
Aureliano – Juhász István
José Arcadio – Csőre Gábor
Pilar Ternera – Pap Vera
Amaranta – Cseh Judit
Rebeca – Danis Lídia
Visitación – Venczel Vera
Arcadio – Lajos András
Don Apolinar Moscote – Epres Attila
Remedios – Tornyi Ildikó
Pietro Crespi – Telekese Péter
Prudencio Aguilar – Sarádi Zsolt
Apicius – Gyuriska János
Kereskedő – Lázár Balázs
Cigánylány: Berki Mónika
Az utolsó Aureliano – Horváth Sándor e. h.
Amaranta Ursula Kovács Jutka e. h.
Katonák: O. Szabó Soma e. h., Polgár Péter e. h, Zrínyi Gál Vince e. h.
