a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: rotan
Kenneth Hensley, a hetvenes, nyolcvanas évek egyik meghatározó rockegyüttese, a Uriah Heep zeneszerzője, billentyűse több lemondott koncert után mégis fellépett Magyarországon. A Live Sound kitartó próbálkozásának meglett az eredménye: december 6-án a Petőfi Csarnokban adott hangversenyt a rocklegenda. A koncertszervező minden követ megmozgatott, hogy a (valószínűleg) búcsúturnéját tartó Hensley együttese nálunk is vendégeskedjen. Talán az elhalasztott bulik – vagy a szolid beharangozás – miatt kevesebben voltak, mint gondoltam, azt hittem, dugig megtelik majd a csarnok.
Hensley-ről dióhéjban
1945. augusztus 24-én született Londonban. 12 évesen kezdett gitározni. 1965-re megalakította a The Gods nevű csapatot Mick Taylorral, az együttesben játszott többek között Greg Lake, Paul Newton basszusgitáros (a későbbi Uriah Heep első bőgőse), Lee Kerslake dobos (később szintén Heep), John Glascock bőgős (később Jethro Tull). Ezután Newton kilépett, hogy csatlakozzon az essexi Spice-hoz; 1969-ben hívta Hensley-t is, a banda éppen billentyűst keresett.
1970 januárjában az együttes felvette a Uriah Heep nevet. A klasszikus felállás: Hensley, Byron, Box, Kerslake, Gary Thain. 1970–1980 között 13 stúdiólemezt rögzítettek, és felvették minden idők egyik legelismertebb koncertalbumát: Uriah Heep Live – January 1973. Hensley közben elkészítette első két szólólemezét is (Proud Words On A Dusty Shelf, 1973 és Eager To Please, 1975).
1980-ban kivált a bandából. Áttelepült az Egyesült Államokba, ahol néhány koncertet adott a Ken Hensley Banddel. Ekkor született harmadik szólóalbuma, a Free Spirit.
A 90-es évek közepén megjelentették az elveszettnek hitt felvételekből összeállított From Time To Time című lemezt, amelyen Ken 1971 és 1981 között írt dalai, valamint klasszikus Heep-felvételek korai változatai hallhatók.
1999-ben Ken a Visible Faith nevű csapatával elkészítette az A Glimpse Of Glory lemezt.
2000 májusában, Londonban, a 4. Uriah Heep-kongresszus után csatlakozott Kenhez az egykori Heep-énekes John Lawton, majd Paul Newton is. Régi klasszikus Heep-számokat játszottak.
Kent ezután szólópályája kötötte le. A Running Blind lemezt az egész világon kiadták.
Később átköltözött Spanyolországba, s megjelentette a The Last Dance, a The Wizard’s Diary és a Cold Autumn Sunday korongot. 2007-es albuma a Blood on The Highway. (Forrás: http://www.pecsa.hu/programok/kenhensley.htm)
Decemberi este
A koncertre a Cry Free Deep Purple Cover Band melegített be, nem először léptek föl „nagyok” előtt: elég, ha a Nazareth- és az UDO-koncertre utalunk. Balogh Péter barátom megdöbbent, milyen jól szólnak (jobban, mint a Hansley-band első számai). A Cry Free hozta a kötelezőt: nagyszerűen előadták a Perfect Strangerstől a Black Nightig azt, ami egy ilyen rövid programba beleférhetett. Az inkább középkorú nézősereg egy része csodálkozott, hogy ilyen (jó) bandák is vannak Magyarországon. A Child in Time felelgetőse pedig, amit hiába vártunk a Deep Purple-koncerten, kitűnő volt.
A legutóbbi koncertbeszámolót azzal kezdtem, hogy első, hátizsákos nyugati túrámról tíz bakelitlemezzel tértem haza, melyből kettő Purple-klasszikus volt. További kettő pedig: a Look at Yourself és a Salisbury. Hónapok óta készültem a zenei találkozásra. Ken Hensley pofalemeze mit sem változott, de neki soha nem volt szüksége ráncfelvarrásra, az ilyenfajta jobb színben való feltüntetésre, ő mindig a zenéjével hódított. Bandája fiatalokból áll, Carl Palmernél láttuk legutóbb, hogy az „ifjoncok” milyen jól egy (több) húron pendülnek az öreg bőrnyűvővel. Hensley-ben sokan, magam is, azt szeretik, hogy a rockos, tömény hangzást dallamos részek váltják, s ez a hangzás megismételhetetlen, jó példa erre a Sunrise vagy az egészen lágy Lady in Black. Ha ezt a két számot írta volna életében, már ott lenne a helye a rockpanteonban, de szerencsére erről szó nincs. A Uriah Heep minden stúdiólemeze remek munka, ízlés kérdése, ki melyiket szereti jobban.
Ez a hangzás a jelenlegi Ken Hensley-bandára is igaz, bár nem ismertem a számaikat.
Felejthetetlen pillanat volt számomra a koncerten, amikor megszólalt a July Morning és még néhány klasszikus. Hensley billentyűzött, énekelt, szóló- és akusztikus gitáron játszott, mindent olyan adaadással és profizmussal, mint 30-40 évvel ezelőtt. Láthatóan élvezte a koncertet, s bár életében sok mindent kipróbált, szigorúan vizet ivott előadás közben. Jó volt látni, ahogy nemcsak zenésztársaira, hanem ránk is nevet, kacsint egy-egy jól sikerült futam után. Egyszer pedig gitárosai játék közben, egyszerre mozogva a billentyűs felé tartottak, s szép lassan letérdeltek, -feküdtek a mágus előtt – ebben minden benne volt, a rock egyik legnagyobb zeneszerzője előtt tisztelegtek, tisztelegtünk. Hamar elszállt a másfél óra, még órákig hallgattuk volna – egy kicsit jobb keveréssel, ami kívánnivalót hagyott maga után.
