Petőfi Sándor: Felhők – Arany János: Őszikék*
a papiruszporftal.hu archívumából
Szerző: Rozmán Zoltán
A modern irodalomelmélet szerint az írás nem más, mint tett: egy olyan cselekvésmód, mely segítségével a költő magát és a világot próbálja megérteni. E nézőpont szerint tehát az írás az énkeresés egy fajtája. De mint a tetteknek általában, az írásnak is megvannak a következményei/céljai: nem csak az író formálja szövegét, de a szöveg is segít megformálni, alakítani szerzője identitását.
S ez a válságlírára hatványozottan igaz. Hiszen a válság lírája éppen a miértekre keresi a választ, és konkrét „célja” az önmegértés, a válság és az azt okozó világ megértése. E megértés pedig próbálkozás, a részletek újabb relációkba helyezése, a jelentések újraalkotása, az új nézőpontok keresése. Az „újítás” felé vezető út.
Éppen ezért érdemes összevetni Petőfi Sándor és Arany János válságkorszakának „eredmény”-ét, vagyis a Felhők-, illetve az Őszikék-ciklusokat. Tudniillik mindkét verscsoport magánéleti és alkotói válságok eredménye, s ennek megfelelően a régivel való szembefordulás is megfigyelhető bennük. Az új keresésével ugyanis egyfajta „paradigmaváltás” felé veszik az irányt: új formákat, jelentéseket alkotnak meg, s az olvasóhoz is másképpen kezdenek viszonyulni. Alaposabb vizsgálatokkal pedig könnyen belátható: van bennük valami, ami emlékeztet a modernre, sőt posztmodernre.
Posztmodernnek nevezni Petőfit vagy Aranyt, a népiesség, a „romantika és realizmus” költőit, elsőre tán merész lépésnek tűnhet. Csakhogy a két legnépszerűbb költőnkről kialakult sztereotípiákon túllépve mára már egyre inkább átértékelik és újraértelmezik mindkettejük életművét. Az újraértékelés pedig a lehetőségek széles skáláját nyitja meg az irodalomértelmezők előtt.
Az önmagában folyton kétkedő Arany és a romantikus végletek között vívódó Petőfi e sztereotípiák lebontásával ugyanis egyre inkább kezdenek hasonlónak tűnni – leginkább válságlírájukban.
Már ránézésre is feltűnő lehet a Felhők és az Őszikék verseinek formai, tartalmi, hangulati hasonlósága. Töredékesség, rendhagyó, szabálytalan formák, merész és zavarosnak tűnő képek, a jelentések bizonytalansága. Jellemzők, melyek nyitottá teszik mindkét ciklust (az értelmezés nyitottsága). Ez pedig izgalomba hozza a mai „posztmodernül” gondolkodó agyakat: egy lehetőség az olvasó szerepét előtérbe helyező irodalomértelmezések számára. Míg Petőfinél a „tagadás poétikája” és a megszokott elleni tudatos lázadás a fő mozgatóerő, Aranynál ugyanez még inkább tudatossá Petőfi Sándorválik: szándékos nyelvi és helyesírási hibák, feloldhatatlannak tűnő, ellentmondásos képek, látszólagos „dilettantizmus” figyelhető meg a szövegekben. Ezek mind-mind nyitva hagyott kapuk, melyek számos irányba viszik (vagy terelik?) az értelmezést.
Eme nyitottság mindkét költőnél, a vers minden egyes szintjén megfigyelhető. Megjelennek az új témák, költőink közhelyekről, evidenciákról, hétköznapi, „profán” dolgokról verselnek – mégis művészi szinten. Felhasználják ugyanis a formát ezen új témák művészivé emeléséhez. A rímek, a sortörések, a ritmus verseikben mind-mind felerősítik, vagy éppen ellenpontozzák a vers „szószerinti” jelentését. A forma felülírja, vagy éppen továbbviszi a jelentést, leleplezi a gondolatot, lehetővé teszi, hogy egyszerre legyen a versben életigenlés és halálvágy, a világ szeretete és gyűlölete (Petőfi); múlt, jelen és jövő, a „régi” kor költője és a „tamburás öregúr”, város és vidék (Arany); komorság és humor, könnyedség és mélabú.
Egy-egy céltalannak tűnő, éppen ezért elgondolkodtató költői kép („Emlékezet! / Te összetört hajónk egy deszkaszála, / Mit a hullám s a szél viszálya / A tengerpartra vet”); egy szójáték (pl. Aranynál az ősz – Nem kell dér…; Petőfinél a „kereszt” – LX.); egy kiejtést vagy olvasást nehezítő rímpár („késő” – „és fő”), egy helyesírási hiba; három pont; egy idézőjel – és a vers máris elgondolkodtat. A forma megakasztja a figyelmet, magára irányítva a tekintetet. A szöveg leleplezi önmagát, elvárja, hogy olvasója észrevegye a jeleket, és értelmezze őket. Úgy, ahogyan akarja – kezébe adva a döntés lehetőségét. Különös interakcióba lép a szerző–szöveg–értelmező hármas: egymást segítve, kiegészítve alakítják önmagukat és a másikat.
Arany és Petőfi is egyedülálló módon képes akár a „puszta névmásba” is „erőt önteni”, átszubjektivizálni a költeményt. A vers soraiban benne van énjük, gondolatuk, érzéseik – akárcsak az olvasóé.
S eközben a versciklus szövegei egymásra is hatnak. A visszatérő képek (Petőfi), a váltakozó hangulatok, szemléletmód és jelentések – mint a metafora részeinél – folyton ott vibrálnak a tudatban az olvasáskor, kiegészítve egy-egy képet, gondolatot egy korábbi versben megjelenővel.
Mindkettejük művészetében megfigyelhető a jelentésképzés, a forma és a tartalom/jelentés kapcsolatának sajátosan modern és a kor többi művészéhez viszonyítva újszerű volta. Ezáltal mindkét versciklus több szinten is egymásra vonatkoztathatóvá válik, és mindkettő nyitott az újszerű értelmezésekre.
Továbbá a befogadói aktivitás feltételezése is a szövegek sajátja; nyelvi elbizonytalanítás; több nézőpont, ellentétek együttes jelenléte; intertextualitás, metatextualitás és újraalkothatóság.
Ebben áll a két költő, a két versciklus posztmodernsége – az értelmezés lehetőségeinek kitágításában. Mert olyan költészet, olyan nyelv és poétika ez, mely összeköti az addigi költészetet a XX. századival, mely újító törekvéseivel előremutat a posztmodern értelmezéselméletek felé.
A jelentések világa relativizálódni kezd, elbizonytalanodik – magára hagyva az embert az értelmezés nagyobb szabadságával.
Otthonos „környezet” ez a mai kor emberének…
Valószínűleg ebben áll mindkét költő és mindkét versciklus örökérvényűsége.
Irodalom
Barta János: Az Őszikék titka = Novák László (szerk.): Arany János tanulmányok. Nagykőrösi Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1982, 431–449.
Fekete Sándor: A vívódó Petőfiről. Kortárs, 1968, 363–376.
Horváth János: Petőfi Sándor. Bp., Gondolat, 1989 [1922], reprint.
Margócsy István: Petőfi Sándor. Bp., Korona, 1999.
Nyilasy Balázs: Arany János. Bp., Korona, 1998.
Szili József: Arany hagy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Bp., Argumentum, 1996.
