Melis László: Black and White
a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: szabói
Találó cím, figyelemfelhívó borító, eredeti zene, Melis László 2008-as lemeze egyedi. Egyedi, mert merész, mert mégiscsak van benne régi, helyenként az ember mosolyog a bajsza alatt, máskor tátva marad a szája. Még nagyon sokadszori meghallgatás után is hallunk újat Melis Black and White szvitjében, még mindig keressük az allúziókat, a különlegességeket. Nagyszerű lemez mind a zenében jártasaknak, mind azoknak, akiket a borító nagyon kifejező képi világa fogott meg.
Melisnek volt mersze a nagy előd, Bach zenéjéhez nyúlni, azt a mai nyelvre lefordítani, tökéletes stílusismerettel, és a barokk szvitbe beemelni a valamikor divatos táncokat, a népzenét. Bár a szvit barokk műfaj, Bartók is használta megjelölésként, és ha már szóba került Bach és Bartók neve, mindenképp említeni kell Prokofjevét, 1., Klasszikus szimfóniájának elhangolt tételeit. Melis nagyon szerencsésen ötvözte a hagyományokat az újjal, a veretes tételeket a divatos zenékkel, kiemelve, talán karikírozva a legjellemzőbb jegyeket, így a nyitó Prelúdium (melyet 14 tánctétel követ) motorikusságát, a megállásokat. Teljesen szabályosan indul az Allemande a kvartra adott kvintválasszal, csak egy-egy nem odaillő hanggal, fricskával színez, majd később sűrűsödnek a sajátos dallam-, harmóniafűzések, a záró akkord kifejezetten zavarba ejtő, ahogy a motorikus Courante-é is. A Waltz darabossága verkliszerű, a vége felé meg-megszakad a zenei folyamat, egy-egy magyar film jelenetére, zenéjére asszociálhatunk. Egészen más a Tango szenvedélyessége, mely a zongorista játékától is izgalmas. Csodálatos a Sarabande hangulata, békés, szelíd, Bach D-dúr szvitjének Airjéből hallunk dallamfordulatokat – a Bach-tétel lépegető, Melisnél elhangolt basszusát is felfedezhetjük később.
A két magyar tánc jellegzetességei is igencsak jók, noha nem nyilvánvaló rögtön, mit is hallunk. Nagyszerűen felépített a Csárdás tétel, a végére hagyja az erőteljesebb jegyeket a szerző; a lassuló szakasz, a forgást utánzó cifrázás (egyszer mindkét szólamban megjelenik, összetartó irányban) nemcsak találó, de szarkasztikus is, a főnixmadárként újrainduló szeletek, a Galántai táncok záró ütemeinek többszöri bevonása fantasztikus. A Botoló barbár ritmikussága, a szilajság, a csaholó akkordok, a hangsúlyok Bartókot idézik.
Oldásként az Air tétel következik, két Bach-allúzióval is, a már említett basszus fölött mintha az f-moll concerto lassú tételének sajátosságai szűrődnének ki az intim atmoszférájú szakaszban. Az ujjcsettintétes Blues visszafogott, tartása van, és az elhangolt basszussémájú, gitárszólót is jelző Rock’n’Roll találó, tele humorral. A Gavotte-ban ismét rácsodálkozunk egy idézetre, a D-dúr szvit azonos című tételének Melis-féle újragondolását halljuk. A záró tétel utolsó akkordja itt is izgalmas, a cluster a két kéz zongorára való tenyerelését jelképezi, befejezett a darab, bevégeztetett a mű.
Tradíció és az új keresése remekül megfér a lemezen. Tekinthetnénk stílusparódiának, -gyakorlatnak, műfaji pasticciónak, de ennél jóval több ez a felvétel. Bátor a nem egészen hagyományos skálamenetek használata, a mindig telibe talált dallam-, basszuscsavar. Melisnek volt mersze egy régi műfajt föltámasztani, a tradíciót szinte semmibe véve újabb táncokat emelt be szvitjébe, már csak ezért is találó a cím (többszörösen is találó, a whisky, a fekete, fehér emberek különféle zenéi, a zongorabillentyűk színe miatt is, de lehet fehér a barokk, fekete a Melis-féle átfogalmazás).
Lengyel Zoltán játssza a darabot, szenzációsan: megszólal a verkli, a lélektelen gépzongora, azonban érzelmeket tolmácsolnak a lassú tételek, nem hiányoljuk a tagolást a motorikusokban (más esetben fel lennénk háborodva, ha nincsenek kiemelve a szakaszhatárok). Csodálatosak a finom díszítések, láttatóak a magyar tánc karakterei.
BMC Records 135, 2008
