a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Aki szereti a könnyedebb, de mégis a komoly kategóriájába tartozó zenét, az 16 karakteres táncot hallhat az Universal jóvoltából. A tánczene fogalma mindig létezett, legyen az középkor, reneszánsz, barokk, klasszikus, romantikus stílus vagy a XX. század zenéje. Manapság is írnak – bár jóval kevesebbet és kevesebben – veretes tánczenét, de kiszorította a könnyűzene. Mégis mindenki ismeri Brahms magyar táncait, legalábbis az 1.-t és az 5.-et, Johann Strauss keringőiről, polkáiról stb. nem is beszélve. Itt az alkalom, hogy Dvořák Szláv táncait meghallgassuk a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában, Fischer Iván vezényletével.
Dvořák szláv táncai sajnálatos módon kevéssé ismertek a magyar közönség előtt, talán csak az op. 46-os sorozat első és utolsó darabjai. A cseh zeneszerző 1878-ban kezdett hozzá az írásukhoz, és kétségtelenül Brahms magyar táncai voltak az iránymutatók. Dvořák és Brahms jó barátok voltak, így nem csoda, hogy a cseh zeneszerző is megpróbálkozott hasonló zsánerű munkával. A nyolc táncot (op. 48.) először zongoranégykezesre írta Dvořák (ahogy Brahms is a Magyar táncokat). Amint a számozásuk is mutatja, két részletben keletkeztek a hosszabb-rövidebb darabok. Az első szériát nagy siker övezte, így a kottakiadó Simrock javasolta, hogy készüljön még egy sorozat. Dvořák meg is írta az op. 72-es szériát, röpke négy hét alatt, és szintén nagy sikert aratott.
Antonín Dvořák szimfonikus nyelvezete az európai stílus mellett nem szűkölködik a nemzeti koloritban. Bár zenéje nem csak a népzenén alapul, a szláv ritmika, fékevesztettség, harmóniák erőteljesen befolyásolják a zeneszerző stílusát. A cseh népzene azonban szinte minden alkotásában feltűnik, a táncos karakterek, mint a polka, a fuirant, sausedská vagy a dumka (ez utóbbiról egy híres zongoratriója is tanúskodik, a Dumka-trió), megjelennek darabjaiban. A táncok annyiban hoznak újat többi művéhez képest, hogy ezekben a könnyedség, vidámság, gondtalanság van túlsúlyban, a nyomasztó zenei megoldások; hangszerelés, levegőtlenség, néha nehézkesség itt csak pillanatokra tűnik föl. A Szláv táncok némelyikében azonban nem csupán a cseh tánctípusokat, hanem a keringőt és a magyar virtusról tanúskodó zenei elemeket is (op. 72. No. 1., H-dúr) felismerhetjük, s az édes-bús szalonzene (op. 72. No. 2., e-moll) vagy az orosz karakter sem hiányzik. Ezért is mondta-mondhatta Dvořák, hogy „Smetana zenéje cseh, az enyém szláv”.
A Budapesti Fesztiválzenekar játszik Fischer Iván vezényletével. A Szláv táncokat a budapesti Olasz Intézetben vették fel 1999-ben. Bár a helyszín és az előadók magyarok, minden egyéb munkálat a Philips megbízásából készült. A zenekar a tőle megszokott magas színvonalon játszik. Érezhetően élvezettel adják elő a darabokat, nem tartják lealacsonyítónak, hogy nem a legveretesebb, leghosszabb, a lehető legtöbb pátosszal teli, legnemesebb zenét játsszák. Lemezfelvételeik sorában persze található ilyen is, ez mutatja, hogy minden stílusban, karakterben otthon vannak. A szólók szépek, kidolgozottak, nem izzadságszagúak. Minden hangszercsoport hangzása kiegyenlített, a dinamikai ívek átgondoltak, az apró, jól elhelyezett és adagolt megtorpanások csak ízesebbé, fűszeresebbé teszik a zenét. Briliáns előadásmód, változatos hangulatok és színek jellemzik a lemezt. Hiánypótló a felvétel, a Dvořákot csak az Újvilág-szimfónia negyedik tétele témájáról ismerőknek az első lépés lehet a zeneszerzővel való ismerkedésre.
Az együttes és vezetője Brahms Magyar táncait is rögzítette, érdemes összevetni a két felvételt, már csak a két zeneszerző barátságának ürügyén, és talán azért, hogy Brahms mennyire tudta a magyar karaktert megszólaltatni német zeneszerző létére.
Dvořák: Szláv táncok
Op. 46. és 72.
Fischer Iván
Philips 464601-2
2002
DDD
