Verdi: A szicíliai vecsernye
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Lehotka Ildikó
Nem a legismertebb, de a szerző művei közt előkelő helyet foglal el A szicíliai vecsernye, a magyarországi, 1856-os bemutatón még a Guzman Johanna címre hallgató opera. A Vecsernye Párizs számára komponált mű, a párizsi világkiállításon hangzott fel először, 1855. június 15-én. Sem a közönség, sem a kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel, inkább langyosan, mégis jó párszor, 62-szer került színre, majd feledésbe merült.
Manapság került ismét előtérbe, remek lemezfelvételek készülnek, előadások születnek, a Verdi-életmű egyre ismertebbé válik. Az opera zenéje – annak ellenére, hogy nem a leggyakrabban játszott Verdi-mű, jó. Talán azért is bírálják a Vecsernyét, mert a szerző a francia nagyopera világát akarta megidézni, a maga olaszos dallamosságával, kisebb formáival, a nagy tablók kisebb léptékével, valóban, a meyerbeeri, vagy az olasz-francia léptéket nem sikerült elérni. Nem a terjedelemben, hiszen az öt felvonás, a balettbetétek, a kórusjelenetek itt is szerepelnek, nem is a hőfok hiányzik, hanem az a bizonyos ráadás. Verdi más nagyoperáiban, a Don Carlosban, és az ide tágabban sorolható A trubadúrban is inkább az olasz opera jellegzetességei dominálnak, nem a nagyoperai jelleg.
A librettó Eugéne Scribe nyomán Charles Duveyrierre munkája. Scribe, bár elismert szövegíró, a Vecsernyét nem dolgozta ki, a laza cselekményből Duveyrierre készítette a librettót, de nem vette figyelembe Verdi kéréseit.
Az operaház előadása inkább szimbolikus, mint a szemet gyönyörködtető díszletek közt játszódott. Hatalmas, mozgatható falak uralják a teret, melyekből óriás csavarok állnak ki, a rozsdavörös, fakó szín könnyen rányomhatja bélyegét a nézők hangulatára. A második felvonás tengerparti jelenete szebb, bár nem utal semmi a kedélyes tengerpartra, hacsak az nem, hogy Procida az O, patria kezdetű áriát fekve énekli. Csak az nem derül ki, hogy miért. Ha fáradt, ha nem, a hazájáért aggódó titokban visszatérő hős valószínűleg nem fekszik le énekelni egy ilyen tartalmú áriát. A harmadik felvonásbeli dolgozószoba puritán, olyannyira, hogy három kép is a falhoz van vetve. A negyedik felvonás felállított koporsói nagybőgőtokot formáznak, a repülők szállították hajdanán ilyen fatokban a hangszereket. A hátrább ülők nem is látják a rájuk applikált keresztet. Frank Philipp Schlössmann sokat bízott a néző képzeletére, kevés fogózót adva. A jelmezek terén is voltak furcsaságok: a férfi szereplők, Monforte, Bethune, Vaudemont színváltós ruhái a kitinpáncélt (Egy bogár élete), máskor a nem igazán férfias öltözetet juttatta eszembe, Nagy Viktória nem a legmutatósabb ruhákat álmodta meg. A rendezés Matthias von Stegmann munkája, statikusan gondolkozott, inkább a szereplők érzelmeit akarta érvényre juttatni. Ezért nem volt szerencsés a megerőszakolt nők bevonaglása, lassú elesése, kínban fetrengése, elég lett volna jelzésértékűen felvillantani a meggyalázás következményeit, hiszen a néző fogja tudni, hogy ez az a pont, amikor a szicíliaiak nem tűrik tovább a francia fölényt. Látványban tehát a közönség hiányt szenvedett.
Két előadást láttam, két szereposztással. Míg a január 13-i előadás a fojtott belső feszültségeket mutatta, a 20-i a nagy kitöréseké volt. Bazsinka Zsuzsanna Elenája finom hercegnő, kordában tartott érzelmekkel, de mély tűzzel, addig Sümegi Eszter kitárulkozó, nemegyszer bosszúszomjas, Azucenát idéző, gyászoló asszony. Bazsinka a szerelmet szinte szégyellősen ábrázolta, Sümegi az elkerülhetetlen végzetet éreztette a szerelemben is, mintha nem is lett volna felszabadult az érzéstől. Nemcsak színpadi jelenlétük volt egészen különböző, a nagyszerű zenei formálások mellett a hangokkal való bánás is más mutatott, a hang ereje (esetenként erőltetettsége a mélyebb részeknél) uralkodott Sümegi tolmácsolásában, valószínűleg Arrigóéhoz igazodva. Sümegi királynői jelenség, Bazsinka az érzéseit finoman mutató, szemérmes nő, kecses, pontos koloratúrákkal, minden tartományban kiegyensúlyozott hangon. Arrigo Bándi János volt, sok levegős, vagy falzett pianókkal, ami kissé modorossá tette előadását, színészi játéka tetszett. A halk hangok sajnos nem a töprenkedést jelezték, inkább a közönségnek szólt ez a fajta megoldás. Fekete Attila a maga vehemens módján énekelte végig az előadást, több fortéval, mint kellett volna, egyetlen elcsuklással, de rendkívül szuggesztíven. A néző elhitte, hogy a fiatal szicíliai kétségbeesett származása, a szerelem, e kettő megoldhatatlan ellentéte miatt. Elhittük, hogy szerelmes, elhittük, hogy vívódik, hogy minden elveszett számára. Monforte szerepében Massányi Viktor és Fokanov Anatolij énekelt, mindkettejük nagyformátumú előadást nyújtott. Fokanové az a baritonhang, mely felejthetetlen, tekintélyes, Monforte szólamához a legjobb választás. Hihetetlen erejű volt harmadik felvonásbeli duettje Fekete Attilával, mindkét férfi szinte mindent feladott a közös jövőért. Fokanov a figurát rendkívül aprólékosan építette fel, a mindenható kormányzóból egy hétköznapi férfi vált (egy kis időre). Procidaként Gábor Géza volt az új beálló, fantasztikus színpadi jelenség, magassága mellett a szereplők eltörpültek, jobban uralta a színpadot, mint Ochs báró szerepében. Hangja erőteljes, zengő, csodálatos színű. Rácz István most is túl nagy erővel (erőltetetten) indított, míg Gábor Géza Procidája az egyik főszereplőnek tűnt, Rácz alakításában ezt nem éreztem.
A kisebb szerepekben is remek alakításokat láthatott a közönség, az operaház énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) kiegyensúlyozottan, bár némi pontatlansággal énekelt. A zenekar jól játszott, a csellószólam a nyitányban, a klarinét szólói végig nagyon szépek voltak, mindkét előadást Kesselyák Gergely dirigálta vehemensen, a fásultság egyetlen jele nélkül.
Január 13-i szereposztás:
Guido di Monforte: Massányi Viktor
Bethune lovag: Gurbán János
Vaudemont gróf: Cser Krisztián
Arrigo: Bándi János
Giovanni da Procida: Gábor Géza
Elena hercegnő: Bazsinka Zsuzsanna
Ninetta: Ulbrich Andrea
Danieli: Daróczi Tamás
Tebaldo: Mukk József
Roberto: Tóth János
Manfredo: Derecskei Zsolt
Január 20-i szereposztás:
Guido di Monforte: Fokanov Anatolij
Bethune lovag: Gurbán János
Vaudemont gróf: Cserhalmi Ferenc
Arrigo: Fekete Attila
Giovanni da Procida: Rácz István
Elena hercegnő: Sümegi Eszter
Ninetta: Gémes Katalin
Danieli: Vadász Dániel
Tebaldo: Daróczi Tamás
Roberto: Ambrus Ákos
Manfredo: Kiss Péter
