a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: szabói
Benjamin Britten három számozott vonósnégyest (és egy D-dúrt, 1931-ben) komponált, valamint egy divertimentociklust, melyet a bemutató után visszavont, csak halála után adták elő. III. vonósnégyese 1975-ben keletkezett, a Warner dupla lemeze jóvoltából rácsodálkozhatunk a szerző műfaji, hangzásbeli fejlődésére. A kiadvány rendkívüli ebből a szempontból, érdemes ízlelgetni, hallgatni a Britten-év után is.
A három vonósnégyes nagyon különböző, mind a hangzásvilág, mind a felépítés szempontjából; keletkezésük sorrendjében négy-, három- és öttételesek.
Az I. vonósnégyes (D-dúr, op. 25.) a beethoveni utat követi, a mű I. tétele még nem az az igazi Britten-mű, a lassú nyitószakasz többször visszatér. A rövid II. tétel scherzojellege érdekes, helyenként mintha már felsejlene az igazi Britten-tónus, ez a III., B-dúr Andante calmóban (mely helyenként a Peter Grimes közjátékának hangulatát előlegzi) történik meg majdnem teljességében. A zene fájdalmas, szinte kínzó, csodálatosak a magas-mély tartomány váltásai, a hegedű threnos-jellege. Fantasztikus a tétel, sajnos a zárás magas B-je bizonytalan. A záró, rövid Molto vivace kissé hektikus előadásban szólal meg, Britten frenetikus zárást komponált, ez jól ki is jön a felvételen.
A II. vonósnégyes (C-dúr, op. 36.) 1954-ben keletkezett, érdekes, hogy mindhárom tétel az alaphangnemben van (a lassú sem a –1-esben, ez igazán ritka), és a Britten által oly kedvelt barokk műfaj, a chaconne is megjelenik – ahogy a III.-ban a passacaglia (nagyon hasonló a két műfaj), mindkét forma Purcell egyik nagyszerű kifejezési módja volt. Az I. tétel lazán szerkesztett szonátaformájú, izgalmas zenei anyaggal (ismét csúnya hegedű záróhanggal, ez alkalommal E), csodálatos atmoszférájú a zárás, az üres húrok, a nyugalom kifejezése Berg Lyrische suite-jét idézi. A Vivace belső, zizegő izgalma, káosza nagyon jól érződik az Endellion Quartet előadásában. Helyenként (mint az I. vonósnégyes nyitótételében) Kodályt hallom ki, kíváncsi lennék, Britten ismerte-e Kodály művészetét, az biztos, hogy találkoztak. A 21 variációs, több mint negyedórás Chacony Purcell halálának 250. évfordulójára készült – maga Purcell is így használta a chaconne írásmódját. A zene izgalmas, nagyon kifejező David Waterman játéka (és őt érzem a felvételek alapján a legjobbnak), tömör, nagyszabású hangzást nyújt az együttes, szépek a csak szólós szakaszok, azonban nem mindig tartja feszültségben a hallgatót az előadás (természetesen a tétel nehézsége is ez).
Britten nem folytatta a vonósnégyesírást, csak harminc év múlva tért vissza a műfajhoz, szívműtétje után, a III. kvartett az egyik utolsó műve lett. Nagyszerű a nyitótétel, a hangszerek hangja egymásból nyílik, egészen különleges hangzást nyújtva, a tonalitás sem a hagyományos rend szerint zajlik, ahogy az Ostinato tételben sem. A scherzójellegű második tétel zenei anyaga bámulatos, kezdve a sötét tónustól a glissandókig. A széphangzású akkordok a bensőséges, Solo. Very calm feiratú tételben megejtőek, Britten a középső szakaszban madáréneket imitál, a tétel vége itt is megejtő (és a hegedű nem meggyőző záróhangja is hallható). A másik scherzojellegű tétel diabolikusan indul, a második zenei anyag lesz a tréfásabb – nagyon érdekes megoldásokkal (és ismét Kodályt hallhatjuk ki a muzsikából). A La serenissima alcímű tétel recitativója és passacagliája tartogat feledhetetlen pillanatokat, ez a zene nagyon mély és letisztult, utaljon vissza magára Britten vagy sem (a Halál Velencében anyaga a tétel elején és végén szerepel). Nagy utat tett meg Britten az első vonósnégyestől kezdve, az op. 94-es darab az érett szerzőt mutatja, azt, aki operáiban sorra-rendre használja (és jól) a kamaraegyüttest.
A lemezen megszólal a Három divertimento, a fiatalkori darab, mely szvitnek készült (a tánctételek ezt bizonyítják, mottója Shakespeare Téli regéjéből való), bár nem kapcsolódik az irodalmi műhöz, sokkal inkább az iskolai évekhez. A nyitó Induló kicsit erőltetett, ki az, aki indulót írna vonósnégyesre, glissandókkal, üveghangokkal, kis fugettával? A Keringő kellemes, a Burlesque motorikussága lehengerlő, a darab helyenként összeegyeztethetetlen zenei anyagokat tartalmaz, mindenesetre a vehemencia lehengerlő. Nem véletlen, hogy Britten nem tartotta számozásra érdemesnek a füzért, a későbbi vonósnégyesek fényében.
Az angol Endellion Quartet (Andrew Watkinson, Ralph de Souza – hegedű, Garfield Jackson – brácsa, David Waterman – cselló) jól játszik, de érzésem szerint nincsenek a legjobbak közt, csak a felső harmadban. Játékuk tiszta, összeszokott (a korábban említett tételen kívül), képesek nagy tömböket létrehozni, szép, de nem lehelet-visszatartó pianókat játszani. A Britten-darabokban hagytak még felfedezésre való részleteket, mindamellett öröm, hogy megjelenhetett – sötét rózsaszín kísérőfüzettel és mustársárga lemezekkel – a bőséges információt is tartalmazó (David Matthews írása), koncentrált kiadvány.
Warner, 0825646420087l
