a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Zenészpalánta korom egyik meghatározó bakelitlemezén Glenn Gould játszotta Johann Sebastian Bach Goldberg-variációit. Még akkor is, huszonöt évvel a felvétel után sokan megkérdőjelezték az előadás hitelességét, főleg a tempókat találták gyorsnak, én meg csak hallgattam, hallgattam a lemezt, egyre közelebb kerülve Bachhoz. A Naxos által kiadott cédé nincs „kipucolva”, így talán jobban tudjuk követni Gould játékát, az alapzaj pedig egy idő után nem zavaró a legkényesebb ízlésű hallgatónak sem.
Ha Bach műveinek felfedezéséről van szó, Mendelssohn mellett Pablo Casals népszerűsítette csellószvitekkel és Glenn Gould Bach-felvételeivel is számolni kell. Bach csembalóra írt művei ujj- és stílusgyakorlatokként persze ismertek, sokszor a varrógép zakatolásával, monotóniájával játsszák, a technikai elemeket csillogtatva, de a koncerttermekbe a nagy kanadai zongorista vitte be őket. Akad ugyan egy-két korábbi felvétel, de Gould játéka alapjaiban rengette meg az addig megszokott előadói gyakorlatot. Aztán jöttek a historikus előadók, népszerűvé vált a variációsorozatot, de Gould elképzeléseit nem lehet megkérdőjelezni vagy felülírni. Mi sem bizonyítja jobban Bach népszerűségét, hogy csellószvitjeinek tételei, különösen az első, G-dúr szvit prelúdiuma nemcsak filmekben, de fogyasztásra ösztönző reklámokban is felbukkan, a Goldberg-variációk egy-egy tétele számtalanszor hallható filmekben, például a szívünknek oly kedves Az angol betegben és a kevésbé kedves Hannibal Lecter történeteiben szerepel.
A lemez a G-dúr partitával nyit (No. 5., BWV 829), a felvétel 1954. október 4-én készült Montrealban. Elképesztő tempók, de a frazírozás teljesen világos. A szólamok mindig plasztikusan rajzolódnak ki, a barokk indaszerű szövés teljes egészében érvényesül. A Praeambulum kinyilatkoztatásszerű indítása, az Allemande kedvessége, a Corrente táncossága, graciőz billentése igazodik a zenéhez, nem vaskos, súlyos. A Sarabande lágy, de mégis határozott, csak semmi szenvelgés, bár Gould hajlott kapcsolataiban erre. A Menuetto játékos egyszólamúsága, annak hangulatos ritmikai megvalósítása – pedig csak azonos értékű hangokat hallunk –, eltekintve az összhangzattani mintapéldának is beillő, egész más megformálású zárlattal, egészen elképesztő. Ilyen egyszerű zenei anyagot átadni ennyire átgondoltan, ilyen koncentráltan csak a legnagyobbak kiváltsága. A Gigue néha szélvésszerű díszítései, a téma kiemelése méltó zárása az előadásnak.
A Goldberg-variációkról tudjuk, hogy egy álmatlanságtól szenvedő úr, Keyserlingk nem a gyógyszerészét kérdezte, hanem Bachhal íratott egy művet, s ezt Goldberg játszotta esténként, persze csembalón. Az Aria az egyik legszebb dallam számomra, díszítései finomak, kecsesek, Couperint idézik. A 30 variáció közt a táncostól a letargikusig, a motorikus, száguldó kíséretestől a komplementer ritmusosig minden karaktert megtalálunk. A variációk háromszor tízes csoportba vannak szedve, minden harmadik kánon, az utolsó variáció egy quodlibet, két vagy több ismert dallam egymásra illesztése. Mind a karakterek, mind a tempóválasztás indokolt, a dinamikai megoldások sosem túlzottak, vagy éppen mellőzöttek. A zongora tónusa gyönyörű, a billentés pregnáns, gyöngyöző, éneklő, mikor hogyan kívánja a variáció, a belső szólamok is élnek. A visszatérő Aria hosszabb, mint első játszásakor, már van honnan hova jutni. A felvételen Gould szuszogása, majdnem-magyarázása is hallható.
Szó volt a felvételről, de nem az előadóról. Mindenki különcnek ismerte, barátja, szerelme nem volt. Rigolyái is közismertek, a legenyhébbtől (forró vízben áztatta kezét, állandóan sálat viselt) a közepesen át (csak az apja által összeeszkábált széken volt hajlandó játszani) a klinikai esetig (hipochondria) számos példát sorolhatnánk. Csak a zenének, zenében élt. Hangoztatta, hogy csak olyan felvételt szabad készíteni, ami tökéletes, addig kell vágni, újrajátszani, míg minden a maga helyére kerül, saját maga is megtanulta a szalagokat vágni. Nem volt híve a koncertezésnek, rádió- és filmfelvételeket készített, de nem zenei tárgyút, hanem hazájáról, az imádott Kanadáról. Sokszor elmondta, hogy nem szereti Mozartot, mégis az ő zenéjét játszotta lemezre legtöbbször. Írásait, vele készült interjúkötetét most is megvásárolhatjuk, életéről könyv jelent meg. Különös személyiségét a Monsaignon által készített filmből és könyvből is megismerhetjük.
A Goldberg-variációk Gould életének meghatározó műve volt: első és utolsó felvételén is ezt a művet játszotta; ahogy a sorozat első és utolsó része az Aria.
Johann Sebastian Bach (1685–1750)
Goldberg Variations • Partita No. 5
Glenn Gould – zongora
CD
A felvétel 1954–55-ben készült
30’47”
0747313324729
Naxos
