a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Lehotka Ildikó
Vashegyi György és együttesei újabb magyarországi bemutatót tartottak december 3-án (2014 – a szerk.) a Művészetek Palotájában, Jean Philippe Rameau 1745-ös Platée című háromfelvonásos, prológgal ellátott balettkomédiáját játszották korabeli hangszereken, neves énekesek közreműködésével. Újabb színfolttal, hiánypótló előadással gazdagodott a közönség, a francia barokk operának van helye a palettán itthon is. Vashegyiék előadásaira egyre többen kíváncsiak, a zenekar összeszokott, egyre érettebb, a barokk zenei stílusjegyeinek megfogalmazása már nem puszta útkeresés náluk. A Platée is emlékezetes marad a közönségnek, ahogy számos korábbi előadásuk.
A Platée-t március 31-én mutatták be Versaille-ban, a La Grande Ecuire-ben, egy esküvő alkalmával. Az opera témája különös, Platée, a Cithéron-hegy melletti mocsár nimfája, a mocsarak uralkodónője azt hiszi, hogy mindenki belészeret. Ez közel sincs így, mert Platée rettentő csúnya. Cithareon és Merkúr tréfát eszel ki, sejtetik Platée-vel, hogy maga Jupiter szeretett bele (akinek nincs ellenére a játék, hiszen felesége, Júnó igencsak féltékeny). Esküvőt szerveznek a két reménybeli szerelmesnek, a helyszínre Platea hatalmas békákkal vontatott hintón érkezik. Júnó mint fúria megjelenik, de meglátva Platea arcát, megbékél. Platée visszamegy a mocsárba, az istenek pedig az Olümposzra.
A párhuzam az esküvő fényét növelő operabemutató és a menyasszony kinézete közt nyilvánvaló volt, a spanyol infánsnő, Mária Terézia Rafaela nem tartozott a legendás szépségek közé (Lajos Ferdinánddal kötött házasságukat csak később hálták el. Az asszony a szülésbe belehalt). Rameau mindenesetre megkapta a Compositeur du Cabinet du Roi címet. A történet, mely Jacques Autreau és Adrien-Joseph Le Valois d’Orville öntött librettóba, zenével dúsítva korántsem bántó, rengeteg a humoros elem, maga a féltékenység is humorrá válik, nem beszélve Platea narcisztikus vonásairól, vagy éppen állatbarátairól.
A barokk opera sajátos műfaj, különösen a különleges utat bejárt, kissé elszigetelt francia barokk opera. Nem csak a zenekari anyag problémás a sok tánccal, de az ének szólamok is. A koncertszerű előadáson ezt nem érezhette a közönség, hiszen remek énekeseket hallhattunk. Jeffrey Thompson – aki többször szerepelt már nálunk, az Operában is – alakította a címszerepet, ezúttal inkább színpadi lényét kell kiemelni. Platea szerepében remekelt, nem elégedett meg a hangi teljesítménnyel, megjelenésével (vastag smink, műszempilla, arany táska, napernyő) húzta alá a szánnivaló, kicsit butácska, de önmagával nagyon elégedett nimfát. Thompson karikírozta Platée-t, hangjával is, így nem kaphattunk teljes képet korábbról ismert nagyszerű énekléséről (a tréfás ariette-ben sem), de ezt elbírta a témáját tekintve ritkaságszámba menő darab. A férfi szereplők vonalát folytatva Megyesi Zoltán mint Thespis (az prológusban) és Merkúr megformálója énekelt. Megyesi ezen az estén nagyszerű volt, hangja hajlékony, zenei megoldásai pedig érettek, nem csak a későbbi korok vokális műveinek jó tolmácsolója. Első színpadra lépésekor már megjelent a humor, két székre feküdt, borgőzösen.
Thomas Dolié Momus és Chitéron szerepét énekelte, fantasztikusan, ugyanezt mondható el a nagy teherbírású hanggal bíró Philippe-Nicolas Martinről. Mindegyik férfi énekesnek jellegzetes volt az előadásmódja, a hangszínek kükönösen tetszettek.
Chantal Santon volt Thalie és La Folie (Bolondság), utóbbi szerepében hangzott fel először, az I. felvonásban taps. Chantal Santon éneklése, sajnos csak korlátozott színpadi játéka, Platée-val való jelenete az előadás egyik kimagasló szakasza volt, nem hiányzott a humor, a ma oly divatos selfie, tabletmutatás a közönségnek egy kis e századi hangulatot is hozott (nem mintha nem lennének az operában fellelhető személyiségjegyekkel megáldott emberek). Kertész Mónika Júnó szerepében nagyon jó volt, Csereklyei Andrea most nem kápráztatta el a hallgatóságot, talán l’Amour áriája a legszebb az operában (ha nem Júnóé), de ezt nem emelte ki az énekesnő.
A Purcell Kórusról már minden jót leírtak, az Orfeo Zenekar most is izgalmasan játszott, kivételes jó karaktereket hallhattunk a táncokban (passepied-ben, bourréban, a rondó formájú kontratáncban), jó volt a sicilienne francia változatának világa, az air, és bőven lehet sorolni a tambourintól kezdve a musette-ig a rövid tételeket. A darab zenei anyaga egyébként is ellenállhatatlan, ilyen az I. felvonás dörgése-villámlása, a hangutánzások, egy-egy ária hangszerelése hihetetlenül míves, tanítani kéne.
Ha voltak is (voltak) pontatlanságok, elenyésző a darab bemutatásának tényében, és nem is a hibák keresése a fontos.
Vashegyi már korábban játszott Rameau-darabot a franciáknak oly fontos Rameau-emlékévben (a szerző műveinek összkiadását egy korábbi évfordulón tették meg, olyan nevekkel, mint Debussy, Cézar Franck, Saint-Saens a Polümnia ünnepei című opéra-balettet, 2013-ban pedig a szerző ötvenévesen írt első operáját (mely műfaját tekintve tragédie lyrique) hallhattuk koncertszerű változatban és az Operaházban is, így az érdeklődő már pontosabb képet kaphatott Rameau vokális művészetéről, színpadi darabjairól.
Comment on “Rameau és a humor”