a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: szabói
Brahms példaképének Beethovent tartotta, a szimfóniaírás terén mindenképp. Sokan – nem is alaptalanul – Brahms I. szimfóniáját látják a beethoveni út folytatásának, mert a klasszikus szimfónia szabályaitól nem nagyon rugaszkodik el, nem sokkal jobban, mint Beethoven, és I. szimfóniájának zárótételében az Örömóda részlete világosan megjelenik. A Budapesti Fesztiválzenekar két Beethoven-szimfóniát rögzített lemezre, egy másikon Brahms I. szimfóniája hallható, a 14. magyar tánc Fischer Iván hangszerelésében, valamint a Változatok egy Haydn-témára (szintén eredetileg két zongorára írt) című darab.
A Beethoven-szimfóniák közül az alig játszott IV. és a jóval ismertebb VI., Pasztorál melléknevű szerepel egy cédén. A beethoveni életműnek az F-dúr szimfónia az a darabja, mely talán a legkevésbé jellemző a szerzőre. Ez a mű jóval több romantikus megoldást is elvisel, az 1807–1808-ban keletkezett szimfónia öttételes, melyeknek programja van. Beethoven természetzenéje izgalmas, nagyon kifejező, a zeneszerző szerette a természetet, no meg egyfajta divat is volt (majd a romantikában szinte kötelező jellegű) kifejezni az embert körülvevő világot.
A Fesztiválzenekar felvétele nagyszerű, csodálatos hangzásképet kap a hallgató (a hangmérnök is kiváló munkát végzett). A Vidám érzések ébredése falura érkezéskor alcímű tétel természetfestése remek, a kiegyensúlyozott tempó, a hangzásarány igen tetszetős. Megejtő a II. tétel (Patakparti jelenet) dallama, a hegedűk háttérben maradó, majd madárcsicsergést idéző trillái (a IV. szimfónia II. tételében soknak éreztem őket), a madarak felelgetős dallama a tétel vége felé, a bőgők pizzicatói nagyon jók. A formai ív is érzékletes, az új zenei anyagok indítása igen szép, a fafúvósok párbeszéde valóban tájleíró. Gyönyörű, ahogy színesedik, dúsul a zene, ahogy előre halad, majd szép fokozatosan zárul. A Falusiak vidám együttléte (III. tétel) tánca, a vaskos, helyenként dobbantós, kiváló mély szólamokkal figyelemre méltó, a hegedűk cikázása is nagyszerű. A Vihar tétel a klasszikus korszak talán legkifejezőbb természetzenéje, villámok, az esőcseppek koppanása, a mennydörgés-villámlás (némi vonózörgetéssel), a vészjósló hanghatások, benne a piccolóval igencsak festői előadásban szól. A következő Pásztorének. Boldog, hálás érzések a vihar után feliratú újra a békét, a végtelen harmóniát tárja a hallgató elé. A zenekar és Fischer Iván rendkívüli érzékkel játssza a művet, a sok felvétel között a legjobbakkal vetekszik.
Beethoven IV., B-dúr szimfóniája az Eroica-szimfónia és a Fidelio első változata közt keletkezett 1806-ban, Beethoven ezzel szinte egyidejűleg írta az V., Sorsszimfóniát és az F-dúrt is, termékeny korszak volt ez a szerző életében. A IV. szimfónia talán a legkevésbé játszott a műfajban írt darabjai közül, a II.-kal karöltve. A zenei anyag valóban kevésbé szerencsés, sok-sok ötlettel dúsítva, de nincs igazán kibontva egyik sem. Teljesen érthető tehát, hogy a karmesterek nem tűzik műsorra ezt a művet, mert rengeteg nehézséget rejt, különösen az első két tétel.
A lassú bevezetés komor, sötét, a zenekar szép színeket játszik, a vidám, sokszor (de csak pillanatokra) szilaj, Allegro vivacét jól előkészítve. A mannheimi típusú főtéma rövid, de annál vidámabb, a zenekar jól érzékelteti a hangulatot. Jó a kidolgozási rész, egy-egy remek megoldással, gyönyörű tónussal, azonban a tétel egységessége, a karmester egyéni megoldásai hiányoznak. A lassú tétel hangszínei is szépek, a fuvola különösen érzékletes. A tétel üstdobütései és a különböző szólamok helyenként indulóritmusúak, érdekes módon Beethoven himnikussága is jelen van az Adagióban. A terjedelmes tétel kettőssége is nehéz feladat elé állítja az előadókat, kezdve a tempóválasztástól: ha gyorsabb, nem érződik a himnikus jelleg, s a záró rész hangszerszólói kapkodónak tűnhetnek, ha lassabb, akkor könnyen elnyúlhat. A harmadik tétel szellemes-humoros, de azzal a beethoveni nehézkességgel, mely néha fölfedezhető a mesternél. Kevésnek érzem a hemiolával bőven ellátott menüett visszatérése előtt a schumanni dallamvezetést előlegző néhány taktus utáni cezúrát, a karakterek többé-kevésbé tetszettek. A zárótétel pezsgése a felvétel (és a zenekar egyik) erőssége. Izgalmasak a hangsúlyok, az opera buffás, sokszor Mozart zenéjét eszünkbe juttató megjelenítése könnyed, a hangszerszólók szépek (bár az oboa kevésbé, sokszor halljuk a hangok végén a dinamikai esést, minden tételben). Nagyon jók a motívumismételgetések, a dinamikai megoldások a vérbőséget, a szikrázást még inkább kiemelik. A tétel magasan a legjobban megoldott a szimfóniában.
Beethoven Symphonies No. 4, No. 6
Budapest Festival Orchestra
Ivan Fischer – Conductor
Channel Classics, 2010
Brahms – ha nem is teljesen, de – a beethoveni zenekari apparátust írta elő I. szimfóniájában, a formai hagyományokat is többé-kevésbé követte. A hangzásvilág azonban helyenként súlyos, máskor pedig szinte éterien áttetsző. Az I., c-moll szimfóniát (op. 68.) Brahms rendkívüli műgonddal komponálta, egyetlen más darabját sem írta ennyi kétség közt, ilyen megfontoltan. Az 1855-ben már tervbe vett, 1876 novemberében bemutatott mű rendkívül nagy sikert aratott. A zenekar előadásában a lassú bevezetés imponáló, nagy ívű, szép hangzással, a kromatikus téma és a könyörtelen nyolcadok viszik előre az Allegróhoz a zenei anyagot. A gyorsabb részt jó hangsúlyok jellemzik, néha kicsit (a hangok rövidsége miatt) súlytalan az előadás, de ez talán oldja a tétel komorságát. A zenei anyagra jellemző súlyos kilátástalanságot, helyenként haragot és csak néha a derűt kifejező előadásmód jó, szép hangszerszólókkal.
A lassú tétel (Andante sostenuto) csodálatos a Fesztiválzenekar előadásában, a romantikus rácsúszások itt is jelen vannak, ahogy a Beethoven-lemezen, még éppen ízlésesen. A scherzo klarinétszólói nagyon szépek, a brahmsi derű, mely gyakran felhősödik el, remekül érvényesül, és fantasztikusan készíti elő a zárótétel őrületes energiákat mozgósító anyaga. A dinamikai sík mindkét irányba való kiterjesztése remek, a karakterek rendkívül jók, a bőgőpizzicatók, az egyre gyorsuló hegedűk, a pasztorális dallam kürt- és fuvolaszólója, a koráldallam mélyrezes megszólalása csodálatos. A beethoveni szövésű melléktéma itt kevésbé himnikus, inkább emberi. Nagyon tetszett a vonósok tizenhatodos párbeszéde, a nagyszabású kóda.
Már ismert volt Brahms az I. szimfónia bemutatója előtt, ezt a Változatok egy Haydn-témára című darabjának köszönhette. Az op. 56-os variációsorozat is közönségkedvenc, a korabeli kritikusok is nagyra értékelték a darabot, a felépítés technikáját, az ellenpontot, a variációk tárházát, nem stílusgyakorlat tehát. A zenekar nagyon szép színeket használ, a karakterek igazán tetszetősek, könnyedek vagy éppen sürgetőek, hősi jellegűek.
A 14. magyar tánc vonószenekari átiratban szól, elegánsan, búsongva, jól felvezetve a variációkat, majd a szimfóniát. Jó a lemez összeállítása, belepillanthatunk a német zeneszerző könnyedebb, szórakoztatásra szánt darabjaiba is.
Brahms Symphony no. 1
Budapest Festival Orchestra
Ivan Fischer – Conductor
Channel Classics, 2009
