Beney Zsuzsa (Budapest, 1930. április 21. – Leányfalu, 2006. július 12.)
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Mika Róbert
Lelkiismeret-furdalásunk van! Itt nem egy nekrológnak kellene lennie, hanem egy interjúnak, egy beszélgetésnek. Nem most, hanem évekkel ezelőtt. Nincs mentség, hogy nem volt idő, nem volt alkalom. Volt, de mindig halasztgattuk, mert azt hittük, örökké élni fog. Persze Beney Zsuzsa néni örökké élni fog a szívünkben, de lelkiismeret-furdalásunkat csak csillapítani tudjuk, megszüntetni talán soha.
Látják-e majd a tulipánt helyettem?
Milyen a szerelem, hogyha a lelkem
sár, por, talajvíz lesz csak, és a test
tőlem függetlenül olvad át a tavaszba?
És addig így, lassan porladni el
pisla szemekkel látva kihunyását
a pisla szellemnek: a vonalak
össze- és szétcsúszását. Még előttem.
(Az Utolsó versekből, részlet)
Zsuzsa nénivel a British Council Workshopjában találkoztam először. Törékeny alakja, csendes hangja kuriózum volt a főként fiatalokból álló társaságban. A fordítási gyakorlatokban nem félt újat tanulni, ugyanakkor finoman tanított is pontos és korrekt megjegyzéseivel. Legtöbbször ott ült velünk és türelmesen hallgatta végig sokszor ostoba szófejtéseinket, elemzéseinket. Sajnos csak legtöbbször, hiszen már akkor sem volt teljesen egészséges. Kicsit féltékeny is voltam rá, pedig semmi okot nem adott erre, hiszen jobb volt, nagyobb tapasztalattal, kiemelkedő tudással rendelkezett, mint a résztvevők többsége. Soha nem felejtem el, amikor évekkel ezelőtt a brit nagykövetség egyik rendezvényén az ő fordítását olvasták fel a vendég szigetországi szerző előtt. Rendkívül csalódott és féltékeny voltam. Úgy éreztem, az én fordításom jobb. Most, hogy újra elővettem a két fordítást, őszintén be kell valljam, az övé összeszedettebb, közelebb áll a költő által megjeleníteni akart témához, mint az általam kreált.
Persze nem ez volt jellemző kapcsolatunkra, hiszen Zsuzsa néni szeretetre méltó és barátságos lényéből sugárzott a jóindulat. Pedig sok minden történt körülötte az évtizedek során.
Arcába temettem
arcodat, mindenemet.
Szikkadt földön, köves égen
hol keresselek?
Téged gyönge álma
soha nem kísért?
A hold párkányain járhat –
nem halt meg. Nem élt. (Requiem, részlet)
Utolsó, 17. kötete 2005-ben jelent meg Se tűz, se éj címmel, amely az újak mellett egy egészen régi versblokkot is tartalmaz.
Munkásságát többek közt József Attila (1990) és Soros Alkotói Díjjal jutalmazták. Ehhez még hozzávehetjük a Füst Milán-jutalmat (1979), a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíját (1990), a Holmi kritikapályázatának díját (1992) és a Kortárs-nívódíjat (1991). 2006-ban a Szépírók Díjával tüntették ki.
Beney Zsuzsa 1930. április 21-én született Budapesten. 33 éven át, 1987-ig tüdőgyógyászként dolgozott. 1969-ben Weöres Sándor figyel fel tehetségére: „…A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük.”
Az orvosi munka mellett több verseskönyve, regénye és esszégyűjteménye jelent meg (Tűzföld, Cérnahangra, Ikertanulmányok, Rontás, Nyitva van az aranykapu, A második, Gyász). Élete végéig szeretett kísérletezni, 2004-ben megjelenő Tél című kötetében tizenöt, 1972-re datált haikut találunk. Az irodalomtudományok kandidátusa lett 1993-ban, és a Miskolci Egyetem docense, egyetemi tanára. Nagy sikerű tanulmánykötete, A gondolat metaforái: Esszék József Attila költészetéről címmel 1989 után (József Attila-tanulmányok), bővített formában 1999-ben jelent meg ismét. Egyéni tragédiáival kikövezet életútja – amiről nem szívesen beszélt – végig szomorú sorokat rótt munkáiba.
Eddig fel nem sorolt munkái:
Napló, előtte és utána
Tűzföldi táj (válogatott és új versek)
Versek a labirintusból
Szó és csend között
Két parton
Tárgytalan lét
„Mindent jobban ismerek önmagamnál. Pontosabban semmit sem ismerek kevésbé, mint önmagamat. És most már tudom, sohasem fogom jobban, próbáljak bármit, akarni vagy ellazulni, a más szemével nézni magam, vagy tükörbe pillantani. Úgy változik a kép, mintha vízben látnám: vannak rögzített pillanatok, melyeknek csak értelme, tartalma változik, de ennél sokkal több az elfelejtett pillanatok milliónyi serege, amelyek soha sem fognak visszatérni. Ha mindent elfelejtek, mi marad belőlem? És egyáltalán: van-e emlékezés, a jelenben felidézhetjük-e a múltat? Ha a jelen pillanata elpattan, a lánc is elszakad, a gyöngyszemek sűrűn peregnek, mint a gyöngyfüggöny villódzó kis buborékjai, már beborítják körülöttem a talajt, a régi házat, megtöltik az elhagyott szobákat, az elmúlt idő hatalmas, üres termeit, a végtelent.
Bár így történne! Halálomban elfelejthetem-e életemet?”
(A megismerésről, részlet; forrás: Litera)
Drága Zsuzsa néni! Mi nem felejtünk el soha!
