és a Brémai Német Kamarafilharmónia

Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. május 23.
Nem mindennapi koncerten vehetett részt az, aki május 12-én a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe váltott jegyet. Nem ritka az, hogy a Müpába vagy a Zeneakadémiára kiválóbbnál kiválóbb művészek együttesek érkeznek, így történt ez a hangversenyen. Egy világhírű karmester, egy világhírű hegedűművésznő és szintén egy világhírű zenekar adott koncertet.
A műsor mindössze két darabból állt, egy nagyon gyakran és egy igen kevéssé játszott műből. Az egyik legismertebb és legkedveltebb versenymű Beethoven hegedűre írt D-dúr darabja. Míg 10 szonátát írt hegedűre és zongorára, addig ez az egy versenyműve szólóhegedűre és zenekarra. Az 1806-os hegedűverseny követi a háromtételes mintát, azonban a nyitó Allegro ma non troppo szélesen éneklő dallama és a tétel hossza jelzi Beethoven másféle megközelítését (a zongoraversenyekben, a C-dúr hármas versenyben is új utat keres Beethoven). A D-dúr hegedűverseny szólóját Janine Jansen játszotta, szintén nem a szokásos módon. A hosszú zenekari bevezető után szelíd, csendes dallamokat hallottunk a művésznőtől, de ezt a kifejezésmódot rendkívül jól fejlesztette a tétel végéig mind dinamikai, mind a hangerő szempontjából. A lassú tétel, a Larghetto nagyon szépen, beethoveni mértékkel érzelmesen szólt, a záró Rondó ritmikusan, pajkosan haladt előre. Jansen jól felépítette a művet, kerülte a harsányságot, az első és második tételbeli dallamokat viszont csodásan játszotta. A nagy tapsot Bach C-dúr szólószonátájának (BWV 1009) nyitó, Adagio tételével köszönte meg. Mondani sem kell, hogy éterien szólt a részlet, a hegedűhang itt érvényesült igazán.
A zenekar nem csak a kíséretet játszotta, ha szabad kíséretnek nevezni egy versenymű zenekari anyagát, hanem rendkívüli pillanatokkal, egyedi elgondolással hallhattuk a darabot. Minden ízében kidolgozott volt a zenekari bevezető, a visszatérés előtt a natúr trombita és az üstdob szinte félelmetesen szólt. Egy-egy szólam, vagy szólamcsoport kiemelésével Paavo Järvi megmutatta a műnek annak az oldalát is, ami addig még nem szólalt meg így.
Szünet után Schubert 4. szimfóniája (c-moll, Tragikus, D.417) hangzott el. Schubert első négy szimfóniája nem gyakori a koncerteken, de a közönség többsége az ismert műveket keresi. A 4. szimfóniát 19 évesen írta Schubert, a melléknevet – tragikus – maga adta. Valójában nem a komorság jellemzi a tételeket, bár a nyitó tétel lassú bevezetése komor, sötét. A szimfónia is teljes szépségében pompázott a zenekar előadásában, a hangszínek, tempók, a zene kifejezőkészségét mutató megoldások mind nagyszerűek voltak. Nem véletlen, hogy a közönség most is tapssal köszönte meg az előadást. Ráadásként Mozart A színigazgató operájának nyitányával búcsúzott az együttes, pezsgő, elementáris vidámsággal teli előadást hallottunk. Remek este volt.