Johann Sebastian Bach

[Eisenach, 1685. március 21./március 31. – Lipcse, 1750. július 28.]

a papiruszportal.hu archívumából

Szerzők: Bogár Edit, Lehotka Ildikó, Gusztáv András

A barokk zene talán legnagyobb mestere. Már gyermekkorában kitűnt zenei tehetségével. Először édesapjától, a szintén neves Johann Ambrosius Bachtól, majd szülei halála után bátyjától, Johann Christoph Bachtól tanult. Első állása 1703-ban Weimarban volt, ahonnan később gyalogosan indult el Lübeckbe, hogy a kor neves orgonistáját, Buxtehudét felkeresse. A mühlhauseni (Türingia) Szent Blasius-templom orgonistája lett 1707-ben, s ugyanebben az évben összeházasodott második unokatestvérével.

1717-től udvari karmester Köthenben. 1718-ban, első felesége – Maria Barbara – halála után nőül vette Anna Magdalena Wilckent, akihez három Notenbüchleint (kottáskönyvecskét) írt – ezek a rövid darabok tanítási célt szolgáltak –, melyeknek egyes darabjait a kezdő zongoratanulók is jól ismerhetik.
Második felesége volt az első nő, aki a templomban egyházi szertartásokon énekelhetett, addig a szoprán szólamokat férfiak vagy fiúk tolmácsolták. Két házasságából 20 gyermeke született, de nem mindegyik maradt életben. Fiai közül is sokan választották a zenei pályát. 1722-ben Lipcsében megüresedett a Tamás-templom és iskola kántori állása, vele együtt a director musices tisztsége, s ez Lipcse összes templomának zenei irányítását is magában foglalta. A kántori állás kötelezte a zeneszerzőt új művek írására, ez hetente minimum két kantátát jelentett, a mű betanítását (férfi- és fiúkar, zenekar, szólisták) és előadását. Bach ekkor lett a Tamás-templom karnagya, s ez az állás egész életművét meghatározta. Amikor 1734-ben az iskola vezetésében változás történt, és az új igazgató a zenének kevesebb teret engedett, Bach a szász fejedelmi udvar támogatását élvezve megkapta az udvari karmester és zeneszerző címet (a titulus a nagyon előkelően hangzó Königlich Pohlnischer und Chur Saechssischer Hoff-Kompositeur, Capellmeister und Director Chori Musica Lipsiensis volt). Élete utolsó három évében látása nagyban meggyöngült, három hályogműtétet hajtottak végre rajta, végül mégis megvakult.

1750. július 31-én temették el a lipcsei János-templom déli falánál lévő temetőben. Ezt a temetőt később felszámolták, s ma sem tudjuk, hol találhatók Bach földi maradványai. Jelképes sírja van a lipcsei Tamás-templomban.

Az utókor a mester iránti tiszteletből a barokk zene korszakának lezárását jelképesen Bach halálának esztendejével jelöli.
Halála után ismertsége és elismertsége hamar feledésbe merült, s majd a bécsi klasszicizmus, de még inkább a romantika fedezi újra fel Bach nagyságát.

Életművében az opera kivételével megtalálható a barokk zenei műfajok szinte mindegyike, és ezekben maradandót alkotott. Az életmű tematikus rendszerezését és katalogizálását W. Schmieder végezte el, a művek címe mellett látható BWV rövidítés az e jegyzékben található sorszámot vezeti be.

1708-ig elsősorban orgonadarabokat és egyéb hangszeres műveket írt (partiták, prelúdiumok és fúgák, toccaták, fantáziák, szonáták), mellettük néhány régi stílusú kantátát.
1708–1717 között a kantáta műfajának megújítása jellemezte Bach zeneszerzői munkásságát: az udvari opera mintájára recitativók és áriák előtérbe kerültek. Legismertebb, e korszakból származó kantátái: Weinen, Klagen; Ich hatte viel Bekümmernis; Nun komm, der Heiden Heiland, Der Himmel lacht; Komm, du süße Todesstunde; valamint a „Vadászkantáta” (Jagdkantate: Was mir behagt), mely már nem egyházi előadásra szánt mű, úgynevezett világi kantáta. Ugyanebben az időszakban született a c-moll passacaglia orgonára, valamint az az Orgelbüchlein, melyben a 45 orgonakorál a korálfeldolgozás oktatásának célját szolgálja.
Az 1717-1723 közötti periódus az egyik legtermékenyebb Bach művészetében. A korszak leginkább nagyszabású alkotása a János-passió, melyet 1724 nagypéntekjén mutattak be a lipcsei Nikolaikirchében. Emellett 17 templomi kantáta, különböző hangszer-összeállítású szonáták, szvitek és concertók, két hegedűverseny, két hegedűre írt koncert, a hat Brandenburgi verseny, a Wohltemperiertes Klavier első kötete, 24 prelúdium és fúga, valamint több világi kantáta, köztük a híres Kávékantáta és a Parasztkantáta fémjelzik ezen időszakot. A legtöbb, nem templomi előadásra szánt művet e periódusában írta.
1723-1735 között folytatódik a nagy művek ciklusa: a hangszeres és vokális művek, billentyűsökre írt alkotások mellett az egyházi zene sem szorul háttérbe. Ekkor (1727-ben vagy 1729-ben) keletkezik a Máté-passió, 1734-ben a Karácsonyi oratórium, ír 13 csembalóversenyt, több orgonaszonátát, és 1730-ban a háromrészes Kromatikus fantázia és fúgát.
Utolsó művei (1735–1750) a kontrapunkt (ellenpont) legkiemelkedőbb alkotásait hozzák létre. Ide tartozik a Wohltemperiertes Klavier második kötete, számos orgonadarab, a Musikalisches Opfer és nem utolsósorban a Kunst der Fuge. A csembalóra írt Goldberg-variációk című variációsorozat szintén ennek az alkotói periódusnak a képviselője.

Bármily hihetetlenül hangzik is, e gazdag életmű a teljes ouvre-nek csupán mintegy a fele, a Bach-művek többi része nem maradt fenn. Hatszáznál is több kantátája közül csak kb. kétszázat találtak meg. Gondoljunk csak bele: akkoriban még nem létezett kottapapír, Bach saját maga vonalazta a kottaírásra használt papírt! A mai kottapapírok oldalanként 6–32 sort tartalmaznak, mindegyik sor öt vonalat – és ezt kézzel kellett megvonalazni, sokszor gyertyafény mellett. A saját használatra szánt kottákat nem másolták le, ezek nagy része pedig Bach halála után egyszerűen megsemmisült.

Eisenachi szülőházában ma múzeum található, értékes hangszergyűjteménnyel.

1946-ban Svájcban megalakult a Nemzetközi Bach Társaság, 1951-ben Göttingenben pedig létrehozták a Johann Sebastian Bach Institutot, mely többek között Bach műveinek kritikai kiadásával foglalkozik. Lipcsében a Gohliser Schlößchenben Bach-Archivum létesült.