a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Szabó Ildikó
Simon Rattle vezényli a Birminghami Szimfonikus Zenekart és Énekkart az EMI Great Recordings of the Century sorozatában megjelent lemezen. A mű, amit hallhatunk, monumentális, a hányatott életű Mahler II., c-moll (Feltámadás) szimfóniája méltán került a sorozatba. Maga Rattle e szimfónia hallatán határozta el 11 éves korában, hogy karmester lesz, a felvétel idején mindössze 31 éves volt. Az eltelt idő alatt Rattle a világ egyik vezető karmesterévé vált, nem érdemtelenül.
Gustav Mahlert a késői romantikusokhoz sorolja a zenetörténet. Azonban már a XIX–XX. század fordulóján megjelenik a stílusbeli pluralizmus. A többi művészeti ágban együtt él a naturalizmus a szimbolizmussal, az impresszionizmus a historizmussal, a szecesszióval. A zenében szinte már nincs új út. A zenekarok óriási méretűek, ütőhangszerek sokasága szerepel egy-egy műben, különlegesek is (kolomp, szélgép, gong, egzotikus ütőhangszerek stb.), a vonós- és fúvóskar szinte nem fér el a színpadokon (néha a színpad mögött helyezkednek el a zenészek, Brucknernél, Mahlernál, vagy nem a hagyományos helyükön játszanak). Nem ritka az orgona szerepeltetése sem a szimfonikus zenében. Keverednek a műfajok, régebbi korok stílusjegyei jelennek meg a maratoni hosszúságú alkotásokban. A dallamvilág is szinte mindenhonnan táplálkozik: a bécsi keringő, a szalonzene éppúgy megtalálható, mint a motívumcsírákból álló dallam vagy éppen a dallamnélküliség.
A korszak egyik képviselője az 1860. július 7-én született Gustav Mahler, aki operaigazgatóként Magyarországon is töltött két évet.
Mahler korai periódusába tartozik a II. szimfónia, melyben már teljes alkotói fegyvertárát felvonultatja. Igaz, a Titán szimfonikus költeményben és az ebből táplálkozó I. szimfóniában is megtalálhatók a mahleri stílusjegyek, de a Feltámadásban teljesednek ki először. A II. szimfónia még a zeneszerző ouevre-jében is hosszúnak számít, közel kilencvenperces (persze a karmestertől függően), két tétel attacca kapcsolódik egymáshoz, így tulajdonképpen háromtételesre bővül/szűkül a mű. A szimfónia öt tételéből kettőben is szerepel a Dies irae téma, a két szélsőben.
A c-moll szimfónia 1894-ben keletkezett, s egy múlva mutatták be, nem sokkal azután, hogy Mahler távozott budapesti operaigazgatói állásából. A mű két tételében is szerepelteti a Csodakürt-dalokat; a harmadik tételben a hatodik dal, Páduai Szent Antal prédikál a halaknak, a negyedikben pedig az Ulricht című, altszólóval, ez készíti elő a bő harmincperces zárótételt. Az ötödik tétel, mely előadói apparátusát tekintve szoprán- és altszólóval, kórussal bővül, Klopstock versére készült (címe Feltámadás), mely egyben a szimfónia (itthon nem használt) mellékneve is. A szöveg sugallja, sőt magában hordozza a Dies irae sequentia zenei megjelenítését. A nagyszabású hangszerelés mellett Mahler különféle hangzási effektusokkal is él: a négy trombitás más-más helyre ül, így a hangszín árnyaltabb lesz. Az orgona is szerepel a nagy előadói apparátusban.
Az első, Allegro maestoso. Mit durchaus ernstem und feierlichem Ausdruck feliratú tétel első ütemeinél már sejteni lehet, hogy nagyszerű előadást hallunk. A homogén vonósjáték, a dinamika, a sokat sejtető hangsúlyok egyértelművé teszik Mahler elgondolását. A vonósok a tétel során egyébként is kiemelkednek, a tételben oly sokszor szereplő különböző ostinatók ha kell, könyörtelenek, rábeszélőek, vagy egyszerűen csak magyarázók, színezők. A hegedűk beúszása a 141. ütemben káprázatos, ahogy a mahleri skálamenetek megoldásai is. Nemcsak egy skálát hallunk, lefelé lépő záróhanggal, hanem szívszorító, más esetben édes dallamot, aminek van közepe és főleg zárása, átvezetése. A 172. ütemtől kezdődő futamos részt a Moszkvai Virtuózok is megirigyelhetnék. A hangszín mindig különbözik, a stégnél játszott hangok nem szólnak csúnyán, hanem a sejtelmességet hangsúlyozzák, a szordínós részeket nem is említve. A vonósok felelgetése a 378–390. ütemekben árnyalt. Tekintélyes részt kapnak a fúvósok, a rezesek, hangszínük és -erejük (és persze tekintélyes számuk miatt; tizenöten vannak, a barokk zenekarban ennyi még hegedűből se szerepelt) meghatározza a szimfónia menetét. Természetesen becsúsznak nem kristálytiszta hangok is, de ez természetes. Szép kürtállást hallunk többek között a 31. ütemtől, a trombita a 206. ütemben kiváló, és a tutti állások hangulatteremtő ereje is kivételes. A hárfa hangja nincs elnyomva, egészen furcsa pillanatokat eredményez mind az akkordjaival, mind egy-egy hangjával. Ami talán lehetett volna hangsúlyozottabb, az a 291. ütem mindent elsöprő ereje, őrülete, ez a hangsúly áttolódik egy későbbi részre. A brahmsi triola-duola kettőssége pontosan, metrikusan, de nem túlerőltetve vonul végig a tételen.
A második tétel (Andante moderato. Sehr gemächlich) vonós kezdése szintén gyönyörű, ugyanilyen szép pillanatok következnek a 85. ütemtől és az előtte való néhány ütemes átvezetésben. A 209. ütemtől a pizzicatók és a hárfa szólama gyönyörű színfolt nemcsak a szimfóniában, hanem az előadásban is. A hárfa/hárfák, mint a mű során megfigyelhetjük, a fontos részek meghatározó hangszere/i, ebben a tételben, az elején, a fuvolával hallhatjuk, csodálatos, itt kell Michael Sheady hangmérnök nevét megemlíteni, aki mindig kellő arányérzékkel keverte a hangszíneket.
A harmadik, In ruhig fliessender Bewegung feliratú tétel janicsárzenéjével, trombitafanfárjaival, melyek mintegy durván megszakítják a zenefolyamot, a legkülönfélébb hangulataival ejti rabul a hallgatót. Ezek a hangulatingadozások elválasztva, mégis folyamatában jelentkeztek a tétel során.
A negyedik, („Urlicht” a Des Knaben Wunderhornból. Sehr feierlich, aber schlicht), alig ötperces tétel himnikusan játszott trombitás-kürtös koráljával és Janet Baker altszólójával a tisztaságot, egyszerűséget képviseli. Talán a Desz-dúr hangnem szimbolikai jelentősége nem túlzott ennél a kezdésnél. Szép, érzékeny oboaszóló színezte a gyönyörű tételt, az oboa a legapróbb nüánszokat is képes volt megjeleníteni.
Az utolsó tétel (Im Tempo des Scherzo’s. Wild herausfahrend) a szimfónia összegzése, a már ismert témák, témafoszlányok újbóli bemutatása, feldolgozása. Talán a legjellemzőbb a Dies irae idézet többszöri felidézése (először a 143. ütemben, a harsonákon, tubákon, kontrafagotton), ehhez kapcsolódik a legmonumentálisabb hangszerelési megoldás is. Sokszor élesnek tűnt a felvétel, de ez talán az akkor még nem olyan tökéletes hangtechnika számlájára írható. Lehetett volna hetykébb karaktert választani a 210. ütem környékén, és a 310. ütemben található egyik csúcspont (szerintem a legerőteljesebb a szimfóniában) kevésnek tűnt. A kísérőfüzetben olvasható, hogy Rattle egyetlen helyen állt meg az utolsó két tétel alatt, a kórusrész előtt, ha ezt vesszük, félelmetesen koncentrált teljesítményt nyújtottak az előadók. Szép volt a 448. ütemtől induló pasztorál jellegű szakasz, a kórus hangzása a Gesz-tonalitású korálban, melyből a szoprán, Arleen Augér hangja gyönyörűen nyílt ki, és Janet Baker is csodálatosan énekelt, nem kevésbé a Birminghami Kórus.
A lemez minden zenerajongó polcán ott kell legyen.
Mahler: Symphonie No. 2
’Resurrection’
Arleen Augér, Janet Baker
City of Birmingham Symphony
Chorus & Orchestra
Simon Rattle
Great Recordings of the Century
0946 3 45794 2 1 (2 CD)
Comment on “Gustav Mahler: II. szimfónia”