A sevillai borbély a Májusünnepen
(a papiruszportal.hu archívumából [2010])
Szerző: szabói
Fotó: Éder Vera
A Májusünnep negyedik operájaként Rossini talán legsikeresebb, mindenesetre legismertebb művét, A sevillai borbélyt hallhatta a közönség. Nem ez az egyetlen opera, mely Almaviva gróf és környezete történetét meséli el, Mozart Figaro házassága után Paisiello aknázta ki a gróf életének egyik szakaszát. Paisiello beleegyezett abba, hogy Rossini is megkomponálhassa a maga verzióját, maga sem hitte, hogy az akkor huszonnégy éves szerző műve ennyire sikeres lehet.
A Rossini-opera bemutatóján – megkülönböztetendő Paisiellóétól – a cím más volt: Almaviva, ossia L’inutile precauzione (Almaviva, avagy a hasztalan elővigyázat). A mai címet csak az 1816-os ősbemutató utáni, még az évi bolognai előadás után használjuk.
Paisiello hívei nem hiányoztak az előadásról, a fiatal zeneszerző művének bemutatóját némi kárörvendéssel figyelték. Egy szó mint száz, a közel harmincéves Paisiello-darabot elsöpörte Rossinié, a legjobb vígoperának tartották. Állítólag röpke két hét alatt írta meg Rossini a darabot (Beaumarchais nyomán a szövegkönyv Cesare Sterbini munkája), ez kissé hihetetlen, hiszen szinte a szólamok másolása tartott volna majdnem ennyi ideig. Igaz vagy sem, az opera sikere a mai napig töretlen, Rossini egyik neves zeneszerző-kollégája a „zenei ötletek túláradó gazdagságát” említi a művel kapcsolatban. Nem véletlen, hogy a nyitány, kiragadva környezetéből, koncerteken is gyakran felhangzik. Az opera érdemeit nem kisebbíti, hogy Rossini több részletet átemelt korábbi műveiből (ahogy ez nála gyakori). Az opera ötvözi Beaumarchais és Sterbini szövegének szellemességét a pergő cselekménnyel, a könnyed, de tartalmas zenei anyag közül számos rendkívül népszerűvé vált. Hogy Mozart Figarója és Rossinié közt nem nagyon tesznek különbséget a komolyzenében egyáltalán nem járatosak, vegyük pozitívumnak: ismerik legalább az egyiket; Rossiniét.
A majd huszonöt éves Erkel színházi rendezést Kovalik Balázs újította fel, a színpadkép kellemes, a létra szerepe roppant fontos. Olyan virtuozitással másztak a létrára a férfi szereplők, hogy az maga bámulatra méltó. A fizikai teljesítmény csúcspontja azonban Tóth Jánosé volt, a proszcéniumpáholyból lógott, fél karjával tartva magát.
Tóth János Bartolója egy szerethető figurát hozott, szerethetőt, aki persze némi hendikeppel indul, Rosinát akarná, nemcsak gyámleányul. Tetszett, hogy nem a nyálcsorgató öregembert láttatta, hanem az orvos komikus elemeit erősítette. A hang nagy, Tóth jól bánik vele, szerep és énekes egymásra talált.
Lindoro – Almaviva grófot Juan Francisco Gatell énekelte-játszotta, a létramászásban is jeleskedett. Gatell megjelenése olyan, hogy elhisszük neki a grófi létet, álruhában, a hang kellemes, kiegyensúlyozott, de nem nagy, a koloratúrákat jól megfogta. ő is élvezte a szerepét, mint az előadáson mindenki, az argentinok tudnak valamit, hogy újabban egyre több a kiváló énekes arrafelé.
A harmadik férfi főszereplő, a címszereplő Dalibor Jenis volt, eredetileg nem ő szerepelt a kiírásban. Mindenesetre egy kiváló, jó humorú, vérbeli spanyolt elénk állító énekest ismerhettünk meg, jó hanggal, ráadásul gitártudással, Almaviva Canzonéját (szerenádját) kísérte. Nem tudom, rendezői utasítás volt-e, hogy a borotválásnál használt kendőt úgy lobogtassa, mintha picador lenne, de nagyon tetszett. Mindenkiben élénken él még Melis György alakítása, nehéz felülmúlni, ha ez nem is sikerült Jenisnek, de rendkívül jó előadást köszönhetünk neki.
Szintén eltért a kiírástól Rosina megformálója, a pár nappal korábban Sextus szerepét nagy sikerrel éneklő Ruxandra Donose lépett fel. Donose nagyon jó énekes, pár nap eltéréssel két ilyen ellentétes karakter énekel, ilyen minőségben, úgy, hogy sem a rendezést, sem a partnereket nem ismeri alaposabban, ritka. Donose az az énekes, akinek ott a helye a legjobbak közt, ha jó reklámja, sajtója lenne, már régen egy napon emlegetnék a joggal vagy érdemtelenül kikiáltott „nagyok”-kal.
Kováts Kolos Basiliója is jó volt, a színpadi megjelenés kifejezetten ötletes, a hang a régi, telt, dús. Érsek Dóra neve egyre inkább bekerül a köztudatba, a közelmúltban kortárs operában hallottam, majd az Ory grófja nadrágszerepében, most egyetlen áriáját meggyőzően énekelte.
A kórus kitett magáért, a zenekar kevésbé, a nyitány szólói nagyon szépek voltak, de több-kevesebb bizonytalanságot, egyenetlenséget hallottunk. A recitativók zongorán szólaltak meg, amit furcsállottam, viszont a zeneirodalom legismertebb dallamait is becsempészte a zongorista, ami újabb kacarászásra adott okot.
A viccelődésben, humorban gazdag előadás, ha nem is világszínvonalú, de kiemelkedő volt, méltó a Májusünnephez.
Gróf Almaviva: Juan Francisco Gatell
Bartolo, orvos: Tóth János
Rosina, a gyámleánya: Ruxandra Donose
Figaro, borbély: Dalibor Jenis
Basilio, zenemester: Kováts Kolos
Berta, Rosina nevelője: Érsek Dóra
Fiorello, a gróf szolgája: Ambrus Ákos
őrtiszt: Gurbán János
Díszlettervező: Székely László
Az operaház színpadára alkalmazta: Kovalik Balázs
Jelmeztervező: Wieber Marianne
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Dénes István
