Margaret Atwood: Pénelopeia
(a papiruszportal.hu archívumából [2007])
Szerző: bookworm
Elegünk van az ókori, olvashatatlanul hosszú eposzokból? Azt sem tudjuk, ki kicsoda, kinek a kicsodája, és egyáltalán? Nem bírjuk a parttalan kalandozásokat? De azért annyira csak emlékszünk, ki volt Odüsszeusz és Pénelopé? Zavaros a történet? Sebaj, ha mégis szeretnénk közelebb kerülni a rég letűnt idők irodalmához, a görög mondavilághoz, itt a jó alkalom. Margaret Atwood kanadai írónő Odüsszeusz húszévi távollétét Pénelopé szemszögéből mutatja be Pénelopeia című könyvében. A 2005-ben írt kötet a Palatinus kiadásában jelent meg a Mítosz sorozatban.
Mint az eposz címe is mutatja, Odüsszeusz, a tarkaeszű hős a központi figura Homérosznál. Ithakából Trójába, majd a háború végeztével hazafelé tartva megélt kalandjait 24 éneken át kísérhetjük, társai közül kiemelkedik, fejlődik, tanul a hibáiból. Persze ő sem tud ellenállni különböző szépasszonyok csábításának. Mit csinál ezalatt Pénelopé otthon? Legfőképpen neveli fiukat, Thélemakhoszt, nem hajlandó engedni a kérők majdnem, legalábbis lelki erőszakjának, állhatatosan várja férjét, Odüsszeuszt, szövi apósának, Laertésznek a halotti leplet, amit szolgálólányai segítségével éjjelente felbont. És mi lett Pénelopéból? „Tanulságos legenda. Bot, amivel ütni lehet más asszonyokon” – tudjuk meg a Pénelopeiából.
Hogy miért, mitől jó a könyv? Elsősorban, mert az esendő nőt ábrázolja. Pénelopé ugyanúgy öregszik, ahogy mi, ez ellen senki sincs védve. Homérosz szinte mint szentet állítja az olvasó elé, Atwood a hibáira is rámutat, melyet maga Pénelopé mond el/ki. Egy friss, a mai erkölcsi szemszögből vizsgálható nőt kapunk, akinek legalább annyi baja van férfivá serdült fiával, mint a mai asszonyoknak, aki – ha tévét nézne – rádöbben arra, hogy öregszik, és nem felel meg kinézetével a kor szépségideáljának, ráadásul a világszép Helené a „kiskacsa-rokon” unokatestvére. Pénelopét úgy mutatja be Homérosz, hogy mindent elfogad. Atwood kétségbe vonja, hogy Pénelopé nem ismerte föl férjét azonnal, bár nem láthatta lábán a sebet, de valljuk be, akivel együtt él az ember bizonyos ideig, talál olyan mozdulatot, felismeri a hangját, és nem gondolkodik egy percig sem, hogy ki az illető.
Míg Odüsszeusz családi hátteréről szól az Odüsszeia, addig Pénelopééról nem, Margaret Atwood ezen a szálon is keresgélt adatokat. A könyv részletesen taglalja születése, gyermekkora, házassága alig közismert állomásait. A mai nyelvezet, pergő események nagyon olvasmányossá teszik a történetet, a szófordulatok is a mi korunkhoz igazodnak, de találunk benne archaizáló mondatokat is, ami esetünkben inkább iróniának hat. Persze a humornak is van szerepe. Pénelopé viszonya a sokattűrt Odüsszeuszhoz már kérdéseket is felvet, az asszony már másképp élné újra a várakozást.
Télemakhosz és anyja között egyre nagyobb feszültségek keletkeznek, a fiú/férfi már unja a kérők állandó lebzselését, anyja erkölcseit akarja megvédeni, átvéve a kínban hányodó Odüsszeusz családfői szerepét. A fiú szemtelensége, hányaveti magatartása, sötét gondolatai sem szerepelhetnének az eposzban, Atwoodnál nyíltan beszélhet így anyjával. Természetesen Odüsszeusz oldja meg a kérők eltávozását (holtan vagy élve), Télemakhosz „csak” a tizenkét ártatlan szolgálólányt végezteti ki, egyelőre ennyire képes. És hát Odüsszeusz az úr a házban. A Pénelopeia bevallottan a tizenkét szolgálólány meggyilkolásának feleslegességét is vizsgálja, ők aztán nem tehettek arról, hogy a kérők ágyasaivá kellett lenniük, hiszen ez volt a szokás. Szinte mindenki figyelmen kívül hagyta a tömeges kivégzést, még James Joyce is az Ulyssesben.
Míg az Odüsszeia 24 énekre tagolódik, addig Margaret Atwood kötete XXIX fejezetre. A monológot tíz kórusbetét színesíti. Modern Pénelopeiát kapunk, bár az asszony a túlvilágon van, de tetszik neki ez a korszak, az ellentmondásokkal együtt. A fordítás gördülékeny, választékos, Géher István munkája gondos, következetes. Itt is – mint számos könyvben – a -stul, -stül toldalék úriaskodó, tudomásul kell venni, hogy ez a képző ilyen, nem keverendő össze a -suk, -süköléssel.
Margaret Atwood könyve érdekes, kuriózum is lehetne. Bár a Jegyzetekben feltüntette a forrásokat (Homérosz eposza természetesen, Graves sikeres A görög mítoszok című könyve), a Köszönetnyilvánításban – ami a könyv másik erénye – található sok név közül egy ember sem ismeri az idevonatkozó verses leveleket Ovidius tollából (A Heroides című gyűjteményből, itt is Pénelopé szemszögéből szerepelnek az események). Teljesen meglepő, hogy ennyi tanulmányozás során nem nézett utána ennek az irodalomnak, vagy nem tudott róla a szerző, különösen annak ismeretében, hogy szereti a korszakot.
Mindenesetre tanulságos a könyv, szerintem sokan épp az olvasása után fogják elolvasni a nagy ókori eposzokat.
Atwood, Margaret: Pénelopeia
Mítosz sorozat
Új Palatinus Könyvesház [Budapest, 2007]
