a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: lukas mokaszin
Legutóbb a Jaffa Kiadótól Laár András könyvét, a Laár pour l’art-t olvastuk, és megállapítottuk, hogy alaposan bevitt minket a málnásba. Ezúttal ugyanilyen mokaszinban jártunk, de a prérin: egy valódi vadnyugati történetet vehettünk a kezünkbe, néhány szellemi csavar azonban e könyvben is volt, néha nem tudtuk, hol lyukadunk ki, a valóságon innen vagy az örök vadászmezők határán túl. Jaime de Angulo antropológus-nyelvész-író műve a szórakoztatás mellett ugyancsak gondolkodásra késztet.
Vadkeleti indián mesék
Európa kevésbé szerencsés fertályán a múlt század közepén, második felében nagy népszerűségnek örvendtek az indián történetek. Karl May regényei sok esetben az első nem kötelező olvasmányok voltak a gyerekek számára, és habzsoltuk a jobbnál jobb indián történeteket. Nem tudtunk róla, hogy May Károlynak fogalma sem volt a vadnyugatról, s csak regényfolyama megszületése után látogatott el a valódi vadászmezőkre.
Az indián mítosz azonban tovább élt a létező szocializmusban is. A hetvenes-nyolcvanas években reneszánszukat élték az indiános filmek. Gojko Mitic valóságos filmsztár volt a vadkeleten, kártyanaptárak, poszterek, búcsúban a céllövöldében légpuskával kiérdemelhető kulcstartók ezrei tanúskodtak erről. Azt már kevesebben tudtuk, hogy az NDK-filmek markáns politikai okokból születtek, és a szereplők sem igen láttak vadnyugatot, vagy ha igen, nem a filmek kapcsán, többnyire jugoszláv helyszíneken vették föl a jeleneteket.
Az indián mítosz azonban szinte minden műfajban tovább élt Magyarországon is, gondoljunk például Kiss Dénes „ifjúsági” regényeire, Cseh Tamás indiánozására, Gojko Mitic rendszerváltás utáni magyar talk-show-szerepléseire, Erdélyi János, Zsigmond Dezső Indián tél című filmjére, de ezt a problémát feszegeti például a Kispál és a Borz egyik száma is (A Vadnyugat története indián szemmel).
Vadnyugati indián mesék
És most itt van egy olyan történet, amelyet egy tudós írt, aki évtizedekig indiánok között, velük élt, s ha valaki, ő igazán tudhattaa, milyenek a valódi indián történetek és mítoszok. De nem könnyítette meg a dolgunkat, és nyelvész-antropológus létére egy meghatározhatatlan műfajú (mese, monda, pikareszk, fantasy, fejlődésregény?) művet írt, és a szerencsétlen olvasó – annak ellenére, hogy nagyon élvezi a történetet – nem tudja kibogozni, meddig tart a valóság, s hol kezdődik a mese. Jaime de Angulo mentségére legyen mondva, hogy történeteit eredetileg kisgyermekének szánta, s már a könyv előszavában felhívja a figyelmünket: „Ha azon kapjátok magatokat, hogy nem tudjátok a választ, és valamilyen gépies magyarázatot kerestek, akkor találjatok ki egyet. Ha valamilyen következetlenségre vagy csodás valószerűtlenségre bukkantok, jusson eszetekbe, amit a hajdani indiánok mondtak: »Így szokták elmondani ezt a mesét. Nem én találtam ki!«”
Az indián Óperencián innen vagyunk még, vagy már az örök vadászmezők mítoszait olvassuk? – révedünk el, miközben a letehetetlen történetet faljuk. S közben elkap a „ha-ha betegség” (az indiánok egyszerűen így nevezik a hisztit, amit Róka Fiúcska oly sokszor elkap, de néha a felnőttek is), ha-ha le kell tennünk az Indián meséket, és valami földhözragadt tevékenységet kell végeznünk.
Csodás történetek, jó elbeszélő és minimál grafika, mely egyszerű eszközökkel ábrázolja a valószínűleg valósághű építkezési módozatokat és a pálcikalábú mesealak-szereplőket.
Jaime de Angulo sehová be nem sorolható művét feltétlenül ajánlom minden indiánrajongónak, ott kell lennie a Cooper- és a Karl May-kötetek mellett, de azoknak is, akik egyszerűen csak a meséket szeretik, illetve szórakoztató szellemi kiruccanásra vágynak, és akár gyerekeinknek is fel lehet olvasni belőle.
Fülszöveg
Ezra Pound az „amerikai Ovidiusnak” nevezte a nyelvészként és önjelölt „amatőr antropológusként” ismertté vált Jaime de Angulót. A szerző a kaliforniai pit river törzsnél töltött negyven év tapasztalatából merítve alkotta meg a fikciónak, folklórnak, fantasztikus történeteknek, tréfáknak, ünnepek rítusainak és kalandoknak ezt a különös ötvözetét: az Indián Meséket. A történeteket eredetileg saját gyermekei szórakoztatására írta, szabadon kölcsönözve a pit, valamint a miwok, a pomo és a karok törzs világából.
Az Indián mesék szereplői egyszerre emberek és állatok – Medve Apa, Antilop Anya, Róka Fiúcska és Fürjecske elindulnak a Darvak falujába, és az útjuk során rengeteg kalandba keverednek. Eljutnak a Sólymok falujába, a Penge emberekhez, és sok más helyre, eközben pedig útitársukul szegődik többek között Prérifarkas Apó; Medve Apa testvére, Grizzli és kislánya Lórió. Útközben a felnőttek mitikus történeteket mesélnek a gyerekeknek például arról, hogyan perzselte fel Menyét a világot, a Gubó emberről, vagy Erikannerről és Erihutikiről. Az utazás tulajdonképpen egy beavatás történet: mindenki sokat tanul az úton látottakból és gazdagabban, de ugyanakkor a tudással együtt járó sok-sok megválaszolatlan kérdéssel a fejében tér vissza az otthonába.
Jaime de Angulo nem fest romantikus és idealizált képet az indiánok életéről…”
Jaime de Angulo (1887–1950)
Párizsban született, spanyol szülők gyermekeként. Élete fordulatokban bővelkedett, dolgozott cowboyként, orvosként, pszichológusként, nyelvészként is. Túlélt egy nagyon komoly öngyilkossági kísérletet, felvágta a torkát. Nyelvészként vizsgált bizonyos észak-kaliforniai nyelveket. Tudományos eredményeket ért el a kaliforniai etnográfiában, népzenét gyűjtött, felvételeket készített a bennszülöttek zenéjéből. Az Indián meséket először 1949-ben Berkeley rádiójában olvasta föl, s a nagy sikerre való tekintettel adták ki nyomtatásban is.
Jaime de Angulo: Indián mesék
Jaffa Kiadó, Budapest, 2006
Fordította: Varró Zsuzsanna (szöveget), Varró Dániel (versek)
Szerkesztette: Hidas Judit
A/5, kartonált, 220 oldal
ISBN: 963 9604 10 0
