A nyelv problematikája Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Paksi László

„A nyelv valódi célja az, hogy a halhatatlanság elérésének útja legyen.”

De ki is valójában Esti Kornél? Kosztolányi nem hagy kételyeket, már az első fejezetben „leleplezi” főhősét. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban. „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.”

Az Esti-szövegek egységének problémája

Dolgozatunk elején fontos felvetni a kérdést: mennyire egységesek az Esti-novellák? Tudjuk, hogy a novellák nem egyszerre, nem szerves egészet alkotva keletkeztek. Nagy időt fognak át: a legkorábbi 1925-ből való, a legkésőbbiek az 1936-ban megjelent Tengerszem című kötetben láttak napvilágot. Szitár Katalin ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A keletkezési időpontok »szóródása«, az egyes novellák megírásának tág időhatárai szinte eleve megkérdőjelezik a cikluson belüli tényleges tartalmi koherencia lehetőségét.” Rónay László 20 évvel korábban hasonlóan vélekedett: „az is kétségtelen, hogy ez a tüneményes kötet végeredményben azért híjával van az összefogó egységnek”. Szegedy-Maszák Mihály ennek ellenére úgy véli, hogy „az öntükröző jelleg, a szöveg belső ismétlődései biztosítják az Esti Kornél egységét”. A legújabb Kosztolányi-recepció egységes, összefüggő egészként tekinti az Esti Kornélt , melyet nem csupán a főszereplő személye kapcsol össze, hanem a novellákat át- és átszövő motívumrendszer is. Ezek közé tartozik az utazás – egészen a cél (?) eléréséig –, a nyelv és a szó motívuma. Ez utóbbiak problémájával kívánunk foglalkozni.

Kosztolányi vagy Esti?

Mielőtt rátérünk fő kérdésünkre, tisztázzunk még egy dolgot. Ki is az Esti-novellák szerzője? „1936 novemberében Kosztolányi meghalt. Kosztolányi? Vagy Esti Kornél?” – teszi fel a kérdést Rónay György. Együtt éltek, együtt haltak meg.
De ki is valójában Esti Kornél? Kosztolányi nem hagy kételyeket, már az első fejezetben „leleplezi” főhősét. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban. „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.” Ösztöneink, hajlamaink valóban ősibbek még a tudatunknál is, és a ráeszmélés, a kilépés az „ősemberi homály”-ból egyben felfogható úgy is, hogy Esti nem más, mint Kosztolányi ösztön-énje. Ezt több, az Első fejezetben található kijelentés is megerősíteni látszik. Esti születésével kapcsolatban a következőket tudjuk meg: „mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott rám. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat…” (17.). Esti ösztöneire hallgatva cselekszik, elveti a társadalmi normákat, és ugyanerre igyekszik rávenni Kosztolányit is. A bennünk lakó másik én, az ösztön-én elméletét látszik alátámasztani Kosztolányi következő mondata is: „Közel volt hozzám: illetve bennem volt; illetve én voltam.” (18.) És még egy e mellett szóló érv: Kosztolányiné a férjéről írt életrajzi regényében így mutatja be Estit: „Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az íróasztalnál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennapi robotját a háború utáni társadalom, a pénzkeresés s a családi élet jármába törve.”
Palkó Gábor azonban megkérdőjelezi a fentebb említetteket: „nagyon kérdéses, hogy a két hasonmás mennyiben tekinthető komplementer, vágyott és valóságos, tudatos és tudat alatti párosnak.” Majd megjegyzi még, hogy „úgy tűnik az egyes történetek Esti Kornéljai nem eredményeznek egységes individuumot.”

A szerzőség és az írás kérdése

Mind az elbeszélő, mind pedig a címszereplő író. Ennek következtében az Esti-ciklus a szövegen belüli szövegekre utal a leggyakrabban. „Az I. fejezetben az elbeszélő és a címszereplő arról a megírandó közös könyvről társalog, amelyet az olvasó már kész termékként tart a kezében. A fiumei utazáskor Esti latin szerzőket idéz és prózaverset rögtönöz a tengerhez. Az V. fejezet Sárkányt, a XV. Esti Kornélt ábrázolja versírás közben. „Esti akkor löki be Elingert a vízbe, midőn az versét akarja fölolvasni, egy másik rész pedig azt a vitát jeleníti meg, amelyet Esti egy általa nem olvasott regényről folytat.”
Esti már az elején kijelenti, hogy a létrehozandó műben nem íróként, hanem hősként kíván közreműködni. „Talán jegyezd te. Te tedd rá a nevedet. Viszont az én nevem legyen a cím. A címet nagyobb betűvel nyomtatják” – mondja Esti. (26.) De Esti ezt nem egyszerűen hiúsági kérdésnek tekinti (ti. hogy nagyobb betűvel szerepeljen neve), hanem ezzel magát mint a történetek főhősét, egyben elbeszélőjét határozza meg. Nem akar szerző lenni, noha maga is író. Ezt a tényleges szerzőséget azért adja fel, hogy így egyrészt főhősként, másrészt pedig mint tényleges szerző jelenjen meg. A történetek, melyeket elmesél – és amelyeket Kosztolányi rögzít –, fiktív történetek, legtöbbjük minden valóságalapot nélkülöz. Tényleges szerzőjük maga Esti, aki kitalálja és előadja őket.
A nyelv mindvégig fontos szerepet játszik Esti életében. Még nem jár iskolába sem, de már ír és olvas. A nyelvben játékot lát, melyet maguk a nyelvi szabályok hoznak létre és irányítanak. „Nemcsak mi gondolkozunk: a nyelv is gondolkozik” – írja Kosztolányi. Esti kihasználja a nyelv játékosságát, és – akárcsak Kosztolányi – kulturális hagyatéknak tekinti, „mely az egyén véges létét mindkét irányban, a múlt és a jövő felé egyaránt meghosszabbítja.” Esti a történetek során egyre jobban megerősödik abban a hitében, hogy a nyelv a tudat létezési formája , és nem (egyszerűen) a közlés eszköze.
Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg, mit mond Esti Kornél a jó szóról: „A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.” (50.) A szó tehát önmagában hordozhat egy egész cselekvést, és történetisége (etimológiája) révén egy egész történetet is.

A fordítás nehézségei

Az Ötödik fejezetben Vándory V. Valér egy francia regényt fordít. Már a fiktív alkotó neve is jelentést hordoz. Szitár Katalin megjegyzi, hogy „a fordító nevének alliteráló hangzása a cselekvésjegy ellentétességével együtt teremt komikus hatást: kiemeli a nyelv lehetőségeinek egyikét, a hangzás harmóniáját kiszolgáló név viselőjének a nyelvhez való közelségét, így mesterségének jellegét is.”
A műben leírtakból arra következtethetünk, hogy a fordítás a megértés nélkül is véghezvihető, kivitelezhető. Ennek ugyan az az ára, hogy a fordító nem tesz eleget munkája kívánalmainak – kihagyja a fordítandó szöveg egy részét –, de Szitár Katalin szerint ezzel Vándory megjeleníti azt a gondolkodásmódot, mely tudatosítja, hogy a szó jelentése – a társadalmi normákhoz hasonlóan – megállapodás, konvenció függvénye.
A „lefordíthatatlan” derechef kifejezés és az emiatt kihagyott bekezdés negatívan minősíti a fordító munkáját. A novellában ábrázolt probléma Kosztolányinál nem itt fordul elő először. A derechef szó bármit jelenthet, ha hiányzik a már említett konvenció (a szótár). Ez eredményezheti azt, hogy teljesen elfogadható jelentésként jelenik meg mind a virágnév, mind a trágárság lehetősége. Ezáltal lehetővé válik, hogy az eredeti szöveg egy része – éppen a konvenció hiányában – kimarad a fordításból minden következmény és lelkiismeret-furdalás nélkül.
A Tizennegyedik fejezetben ismét hallunk egy történetet egy fordítóról, Gallusról. Ebben a novellában a fordítás hibái nem a hanyagságból, a szó jelentésének, referenciájának hiányzó ismeretéből fakad, hanem a fordító egy személyiségjegyére, betegségére enged következtetni. Megtudjuk róla, hogy kleptomániás, s a rendőrség lopásért lecsukja. Szabadulása után Esti szerez neki munkát: egy angol krimit kell lefordítania. Gallus „betegségéből” fakadóan a fordítás során is lop: „az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1 579 251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngynyakéket…”. (222.) A fordító nem lop ténylegesen, hanem „csak” hibásan, hiányosan fordítja le a művet.
A kiadó ebben a formában a fordítást hasznavehetetlennek ítéli. A novellából azonban nem derül ki, hogy az elkövetett fordítói „bakik” mennyiben változtatták meg – ha egyáltalán – az eredeti mű mondanivalóját, cselekményének kimenetelét.
Az elbeszélő nyitva hagyja az olvasóban esetlegesen felmerülő kérdést, hogy lényegesek-e ezek a dolgok. Fontos-e, hogy 36 vagy csak 12 ablaka van egy háznak? Kosztolányi a következőket írja a fordítás hűségének kérdéséről: „Ha elismerjük a műfordítás jogosultságát, akkor nem lehet a műfordítótól betű szerint való hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtlenség.” Talán elfogadhatjuk, hogy a fordítónak is jár ennyi „költői szabadság”. Amennyiben ezek az eltérések nem sértik a mű egészlegességét, nem változtatják meg mondanivalóját, akkor bocsánatos bűnnek tekinthetők.

A szó téves referenciája

A Hatodik fejezet első dialógusa a szó és a jelölt valóság közötti viszonyt teszi témájává. Vannak nyelvünkben (is) olyan szavak, melyeknél kérdéses, mi áll mögöttük valójában, mire is utalnak. „Ez a szó: »pénzzavar«. Az ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza, hanem éppen az ellenkezője, a pénz hiánya, a pénztelenség.” (100.) Ebben az esetben maga a szó teljesen mást jelent, mint ami az őt alkotó egyes morfémák jelentéséből következne. Jelen helyzetben azzal szembesül Esti és az olvasó is, hogy a magyarban nincs szó annak kifejezésére, ha a túl sok pénz okoz valamilyen „zavar”-t az ember életében.
Egy szó tehát meghatározhat egy referenciát, de léteznek olyan referenciák is, melyekre egyes nyelvekben nincs szó: a valóságnak vannak olyan elemei, amelyekre az adott nyelvnek nincs megállapodása, nincs konvenciója, de ezek ettől még létező valóságok, létező referenciák.
A tárgyalt novellában valósággá válik a pénzbőség zavara. Ennek következménye, hogy Esti valósággal tölti meg a „pénzre fáj a foga” kifejezést is. A kezdő fogorvos rendelőjének várószobájában lógó kabátok zsebébe pénzt rak, és ezáltal a fogorvos hatalmas népszerűségre és vendégkörre tesz szert. Ez persze hazugsághoz vezet. Esti ironikusan meg is jegyzi, hogy „híre futamodott, hogy Budapesten nincs olyan ügyes, könnyű kezű fogorvos, mint az enyém…” (109.)
A bonyodalmat az okozza, hogy Esti – a nyelv mellett  viselkedését tekintve is eltér a normáktól: nem talál okot a pénz elosztogatására, hiszen ilyet rajta kívül senki nem tesz. Ezért ellenkezik a normával is. Ennek a folyománya, hogy kitanulja a tolvajmesterséget is azért, hogy hamarabb megszabadulhasson felesleges pénzétől. A „sors” fintora, hogy a novella végén valóban tolvajnak nézik. Azonban „amit az emberek a villamoson látnak, az nem maga a lopás cselekvése. A zsebbe nyúló Estit kiáltják ki tolvajnak – a látott mozdulatot automatikusan kapcsolva a konvenciókészletben rendelkezésre álló nyelvi jelhez.” A más zsebébe nyúlás cselekvéséhez tehát a konvenció alapján a „tolvaj” szó kapcsolódik, rendelődik hozzá.

Az idegen nyelv megjelenése

„Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén” – írja Kosztolányi, aki maga is – akárcsak Esti Kornél – több nyelven beszélt. Az idegen nyelvekkel kapcsolatos kisebb bonyodalom két novellában (Kilencedik és Tizenkettedik fejezet) is megjelenik.
A Kilencedik fejezetben Esti egy bolgár kalauzzal „beszélget” úgy, hogy valójában csak néhány szót tud bolgárul. Viselkedésével sikerül elhitetnie a kalauzzal, hogy ő is bolgár, és kitűnően érti őt. Estit ebben az segíti, hogy tudja: „Az idegeneket az jellemzi, hogy mindig annak az országnak a nyelvén igyekeznek beszélni, melyben utaznak, ezen a téren túlságosan is buzgólkodnak, s akkor egykettőre kisül, hogy idegenek. Viszont az odavalók; a bennszülöttek csak bólintanak, jelekkel értetik meg magukat.” (138.) Ezen ismeretek tudatosításával, kihasználásával Esti partner tud lenni egy beszédfolyamatban, amely viszont éppen nyelvi hiányosságai miatt igen egyoldalú.
A bolgár kalauzzal való „csevegés” során Esti színészi játékkal, a nem verbális kommunikáció segítségével éri el, hogy a kalauz az egész novella alatt nem jön rá, hogy beszélgetőpartnere „a kommunikáció szempontjából gyakorlatilag néma”.
A Tizenkettedik fejezetben Esti németországi kalandjait meséli el. Németországi tartózkodásának egyik oka, hogy csiszolja nyelvtudását. „Még a hároméves gyermekeknek is előre köszöntem, mert nálam jobban tudnak németül…” (177) – meséli Esti. Itt újfent az idegen nyelv ismeretének hiányából fakad egy kisebb félreértés. Főhősünk a bérkocsis szavát félreértve kevesebbet akar fizetni, mire a kocsis káromkodni kezd. Esti reakciója az olvasó számára is megdöbbentő: „…én csak ámuldoztam, hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily gazdag és változatos a szókincse, s irónomat keresgéltem, hogy mindezt följegyezzem.” (178.) Estinek a beszéd aktusára ily módon való reagálása a kocsisból is döbbenetet vált ki: „Nem a saját szókincsén ámuldozott, hanem azon, hogy ily megadólag tűröm mocskos gorombaságait. Azt hitte, hogy valami vallásalapító vagyok vagy őrült. Pedig csak nyelvész voltam.” (178.) Esti itt magát nem költőként definiálja, hanem nyelvészként. Tudjuk, hogy Kosztolányi is nagy figyelmet fordított a nyelv kérdésére. Ebben a jelenetben Esti számára az válik érdekessé, sőt megfigyelendő tárggyá (a nyelv), ami a másik beszélő számára eszköz.

Esti, a versíró

A Tizenötödik fejezetben Estit versírás közben látjuk. Levélírás közben lepi meg őt az „égi távirat”, melynek eredményeként ott helyben megszületik egy vers. Olyannyira megörül legújabb költeményének, hogy Pataki addig el sem mondhatja, miért jött, míg meg nem hallgatja azt.
Esti azonban megtalálja a módját, hogy a beszélgetést saját alkotására terelje, melyet hirtelen „szemétnek” nevez. Ezzel azonban eléri célját, Pataki dicsérni kezdi a verset. Esti azonban hitetlenkedik a dicséret hallatán. Már a novella elején kódolva van, hogy nem értik meg egymást: mindkettejüket más dolog foglalkoztatja. A kórházba menet a narrátor mindkettejük gondolatát leírja: „Az apa arra gondolt, hogy megmarad-e a fia. A költő arra gondolt, hogy megmarad-e a verse.” (229.) A kettejük közti távolságot az is jelöli, hogy a második mondat első tagmondatában újra megjelenik az állítmány, melynek kitétele nem lenne kötelező.
A meg nem értés oka lehet az is, hogy Esti a líra nyelvén, Pataki pedig a „próza” nyelvén szólal meg. „Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában. (…) A vers mindnyájunk anyanyelve” – írja Kosztolányi. A költő – így Esti is – tehát a kezdeti állapotot állítja vissza, ahol a jelentő és a jelentett kapcsolata még nem volt önkényes. A költő ebből kifolyólag nem tesz mást, mint „felfedezi”, „felidézi” a nyelv lényegét, azt, hogy a jelentő maga is jelentett. Ez teszi lehetetlenné, hogy a két szereplő megértse egymást.
A novella lezáratlan marad, mivel nem tudjuk meg sem azt, hogy mi lesz Lacika sorsa, sem azt, hogy mi lesz Esti versével.

A másik beszédéhez való alkalmazkodás

A Tizenhetedik fejezetben Estit lakásán keresi fel Ürögi Dani. A kettejük között a „konfliktust” az okozza, hogy kettejük nyelvi horizontja nem fedi egymást. Ürögi kétkedve fogadja Esti azon szavait, melyekben megnyugtatja, hogy szívesen látja. Esti ezt látva taktikát vált: nyelvi horizontját közelíti Ürögiéhez, és a következőket mondja: „Ide hallgass, te elmebeteg. (…) Mihelyt csak egy másodpercig is unlak, (…) én nem nézek rád se így, se úgy, hanem fölkelek, galléron ragadlak és kipöndörítelek, sőt (…) a lépcsőházban még beléd is rúgok.” (244–245.) Majd így folytatja: „Végtelenül föltartasz. (…) Kimondhatatlanul unlak. (…) Arra gondoltam, hogy egy adag ciánkálit keverek feketédbe és megmérgezlek. Aztán (…), hogy amíg beszélsz (…) beléd lövök egy-két golyót és agyonlőlek.” (246.) Esti ezzel áttért Ürögi beszédmódjára, és így, miután Dani megnyugodott, a hétpercesre tervezett látogatás közel három órára nyúlt. A másik beszédmódjára való áttérés feltételezi Estinél azt a „tudást”, mely szerint a szavak értéke és jelentése viszonylagos. Ezáltal válik képessé arra, hogy „belehelyezkedjen” a partner beszédvilágába. Ürögi Danit pedig ugyanezen ismeret hiánya teszi alkalmatlanná arra, hogy ezt tegye.

Irodalom

KOSZTOLÁNYI Dezső: Esti Kornél, Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.
KOSZTOLÁNYI Dezső: Nyelv és lélek, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
KOSZTOLÁNYI Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Budapest, Holnap Kiadó, 1990.
NÉMETH G. Béla: Az önhitt ismeret ellenében (Az Esti Kornél szemléleti és műfaji problémái) = NÉMETH G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok, Budapest, Balassi Kiadó, 1995, 117–125.
PALKÓ Gábor: Esti Kornél: Kosztolányi Dezső (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél) = Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő és SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 188–197.
RÓNAY László: Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat Kiadó, 1977.
RÓNAY György: Utószó = KOSZTOLÁNYI Dezső: Esti Kornél, Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 255–259.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei = Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő és SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 158–177.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete = Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő és SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 259–271.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Világkép és stílus. Történeti – poétikai tanulmányok, Budapest, Magvető, 1980.
SZILÁGYI Zsófia: A „feltámadó” Esti Kornél (Esti Kornél, Rév Zoli, Lemúr Miki), Alföld, 2004/1, 62–81.
SZITÁR Katalin: Író-alakmás: A szó hőse (Esti Kornél) = SZITÁR Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, Asteriskos, 2000, 193–213.