a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
Egyre inkább gyakorlattá válik, hogy operákat koncertszerűen adnak elő; ez izgalmas lehet, mert a jó zene nem feltétlenül kíván szcenírozást, viszont a zenei teljesítményt kritikusabban figyeli a hallgató. Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus is vállalja az ilyenfajta megmérettetést, február 5-én Mozart La clemenza di Tito (Titusz kegyelme, KV. 621) című operáját tűzték műsorra. Vashegyi és együttesei másodszor játszanak Mozart-operát, korábban a Figaro házasságát hallhattuk szintén a Művészetek Palotájában.
Mozart 1791 júliusában kapta a megtisztelő felkérést az operaírásra, és ha hihetünk az életrajzíróknak, a mű kevesebb mint két hét alatt készült el. A recitativókat Süssmayr készítette (bevett szokás volt mással íratni a cselekmény bemutatását, előregördítését jelző, zenei anyagát tekintve nem túl nehéz recitativókat, még Rossini is ezt a gyakorlatot folytatta), így is csak a bemutató előtti napra készült el a partitúra. A Metastasio nyomán Mazzolà által készített szövegkönyv (Lax Éva fordításában olvashattuk a kivetítőn) nem a librettók csúcsa, és nem ezt az operát tartják Mozart legjobbikának. Mindenesetre a zene szép, a szerző csodás áriákat írt, és itt is képes feszültségteremtésre (Sextus első és Titusz koloratúrás áriája a legjobb helyen szerepel). Mozart félbehagyta A varázsfuvolát a jól jövedelmező felkérés miatt (II. Lipót koronázási ünnepségére készült a Titusz kegyelme), és egy név nélküli megrendelő gyászmisét is kért. A szerepek jól fölépítettek, nem egyszerűek (és talán nem is túl ismertek egy-egy gyakrabban hallhatót kivéve).
A koncertszerű előadás Anniusa Heiter Melinda volt, az énekesnő érzékenyen, nagyon szép részletekkel gazdagította előadását, a II. felvonásbeli áriája igazán kidolgozottan szólalt meg. Hasonlóan tolmácsolta Baráth Emőke Servilia szólamát; mindkét énekesnő nagyszerű volt, első felvonásbeli duettjük az egymásra figyelést is mutatta.
Cser Krisztián Publius szerepét énekelte, most is érezhető volt egyfajta bizonytalanság éneklésében, a kezdőhangokat nehezen fogta meg, zenei megoldásai, dinamikai árnyalása most is hagyott kivetnivalót maga után. Egyetlen helyen hallhattunk igazán szép pianót, többnyire a(z erőltetett) forte tartományban énekelt.
Kálmán László énekelte a címszerepet, kellemesen, megbízhatóan (a koloratúrákból semmit sem hallottunk), Titusz karakterének megformálása nem egyszerű: az opera elején egy habozó, dönteni alig tudó férfit ismerünk meg, a végén egy nemes lelkű, megbocsátásra képes figurát, ez tükröződik a zenében is. Kálmán talán első főszerepét énekelte, szép hangon, igényesen, de még nem fölényesen, a zenei karakterek határozottabb megjelenítése egyelőre még várat magára.
Szutrély Katalin Vitelliaként való szerepeltetése most is tévedés. A karmester négy nappal később ismét Mozart-operát vezényelt, a Szöktetést, és egy szoprán szerep formálása (hangi, zenei tekintetben) kellő összehasonlítást tett lehetővé számára.
Schöck Atala Sextusa feledhetetlen, világklasszis formálást hallottunk, csodálatos hanggal, jellemábrázolással, rezdülésekkel, kifinomult dinamikával, tökéletes koloratúrákkal. Sextus szerepe – hasonlóan Tituszéhoz és Vitelliához – nagyon összetett, az énekesnő minden pillanatot kihasznált a jellemzéshez, a koncert alfája és ómegája Schöck Atala volt.
Az Orfeo Zenekar hangzása mindig míves, az induló különösen tetszett, kicsit azonban visszafogottnak éreztem játékukat, valószínűleg kisebb teremben egészen másképp érzékelhette volna a hallgató az együttes hangzását. A Purcell Kórus csodálatos, óriási hangzást képes produkálni, de pianókat is, sosem hallottam őket pontatlannak, nem tökéletesen intonálónak. Mindkét együttes a magyar zenei élet kiemelkedő képviselője.
Vashegyi György irányította az előadást, mely kettősségeket hagyott a hallgatóban. Várjuk a következő Mozart-operát!
