a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
Bakfark Bálint hazánkon túl jóval ismertebb, kétség nem fér hozzá, hogy a reneszánsz egyik legnagyobb képviselője volt. Lantvirtuózként egész Európát bejárta, királyok, főurak kegyeltje, dicsőítő énekeket írtak hozzá. Hogy nálunk születésének 500. évfordulója elkerülte a figyelmet, ezen már nem is csodálkozunk. Bár 1506-ban vagy 1507-ben született Bakfark Bálint, az egyetlen magyar nyelvű kiadványt 2008-ban jelentették meg. Ismét egy fiaskó a méltó ünneplések sorozatában.
Bakfark Bálint volt az első olyan magyar zenész, aki bekerült az európai vérkeringésbe, sőt döntő hatással volt a reneszánsz hangszeres zene fejlődésére. A korszak kórusművészetéről volt nevezetes, a hangszeres daraboknál nem is nagyon írták elő, milyen instrumentumokon képzelik el az adott darabot. Ezek a művek ráadásul a kórusműveken, azok átírásán alapultak, Bakfark is írt olyan darabokat, melyeknek témája egy kedvelt dallam volt. Két gyűjteménye is megjelent nyomtatásban, a Lyoni lantkönyv és a Krakkói lantkönyv.
Gyárfás Endre egy fiktív levélben vázolja fel Bakfark Bálint életét. A Bakfark, Európa lantosa című könyv a Rózsavölgyi és Társa gondozásában jelent meg. A vékonyka, mindössze 126 oldalnyi szöveg Báthori Istvánnak írt levél, melyben Bakfark arra kéri az új fejedelmet, hogy ne vegye vissza a birtokadományt, melyet a lantos még az előző fejedelemtől kapott. Az Oláhgáld faluból a világhírnévig vezető utat járjuk be, Bakfark vélt gondolataival fűszerezve. A zeneszerző büszke magyarságára, büszke, hogy magyar királytól kapta nemesi címét, birtokát. A „születésileg geréb” Bakfark nevelőapja céhmester volt, lantozni taníttatta Mihályt és Bálintot, a két testvér a későbbiekben nem találkozott. Bakfark nemcsak öccsével, de feleségével, fiaival is távolságtartó volt, évekig nem látta őket. A könyv lapjai alapján egész életében képezte magát, a művészetnek szentelte életét, bár a politikáról is volt/lehetett véleménye, hiszen börtönbe is vetették, a lantja nélkül. Későn házasodott, két fia született, felesége egy litván nő, Katarina, egy pékmester lánya volt. Nemesi birtokuk elvétele után három évvel Padovában halt meg az egész család, a pestisjárvány miatt (1576. augusztus 22.). Bakfark fő kérdése Gyárfáson keresztül, hogy nemesként nagyobb megbecsülést élvezne, mint egyszerű zenészként. Õ is, mint sokan mások, sokszor éppen csak megélt az udvaroktól kapott bérből, mégis megmaradt zenésznek, bár sose volt független. Két gyűjteményét saját maga kellett finanszírozza, hogy nyomtatásban megjelenhessen. Némi képet kapunk a kollégákról, híresebb lantosokról, zeneszerzőkről, Bakfark erőfeszítéséről, hogy átadhassa valakinek a tudását.
Gyárfás Endre a rendhagyó életrajzzal nagy fába vágta a fejszét. Nem feltétlenül Bakfark szemszögéből láttatja az eseményeket, hús-vér embert állít elénk, önálló gondolatokkal, érzelmekkel, pajkos-huncut történetekkel. Hogy igaz-e, ne is keressük, hiszen a zeneszerző megismertetése volt a cél. A kötet nyelvezete erősen archaizál, költőinek szeretne tűnni, sajnos néha megbicsaklik (túl sok a hasonlat, némelyik nem igazán illik a fennkölt mondatokhoz stb.). Sokszor bőbeszédűnek tűnik, sok benne az ismétlés, a csevegő modor talán szerencsésebb lett volna. A sok helyesírási hiba sem javít a dolgon, a korrektort megspórolhatták. Hiánypótló a könyv, hibái ellenére, már csak a zenehallgatást kell pótoljuk.
Bakfark után ne nyúlj a lanthoz – mondták, művei tolmácsolásához valóban jó lantos kell.
Gyárfás Endre:
Bakfark, Európa lantosa
Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2008
Kötött, 126 oldal
ISBN: 9789638776419
