a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Czinkóczi Anita
„… az életben csak egyetlen dolog
volna igazán természetes: a csoda.” (Karel Capek)
Mészöly Miklós első regényének, Az atléta halálának kalandos körülményeit még ma is gyakran emlegetik a kortársak. Sokat dicsérik stilisztikai érdemei, szerkesztési sajátságai miatt, természetesen jogosan. Emellett keveset írnak filozófiai mélyrétegéről, születésének igazi okáról.
„A mesterségről” című írásában Mészöly ezt jegyzi le azoknak, akik a művészetről faggatják:
„[A művészet] …a boldog egyszerűséget akarja megrontani a maga elszánt nyugtalanságával. »Ami engem kínoz, kínozzon mást is.«” [1]
Arra, hogy miféle nyugtalanság szülte az atléta történetét, nincs is hitelesebb forrás, mint a szerző A létezés rekordja [2] című vallomásszerű írása az Atlétáról. „Amiről lényegében szó van, a létezés rekordjának vágya minden területen és formában.” [3] Ennek két okát hangsúlyozza a történet: a magányt és a lelkiismeret-furdalást. A főhős, őze Bálint magánya az első oldalakon megkérdőjelezhetetlenné válik: „…se mellettem, se más mellett nem él igazán” [4] – tépelődik társa, Hildi. A magánynak itt nem fizikai formáiról van szó – Bálint három nővel is viszonyt folytat –, hanem az én megoszthatatlanságáról. Ez viszont egy tökéletlen, elviselhetetlen vákuumállapot, amely ellen a magányos görcsös harcot indít, amelynek célja az – ahogy a szerző is írja –, hogy eggyéváljon valami abszolúttal, azaz valami felülmúlhatatlannal, kikezdhetetlennel. Ami ezt mindig görcsössé teszi, az az értelem belátása, hogy ember voltunkból adódóan ez lehetetlen. Mégis elindul a reménytelen hajsza a teljesség irányába – „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra.” [5] Ettől lesz olyan tökéletes és félreérthetetlen a történet allegorikus közege, a sport, ezen belül is a futás.
A regény elején a magány ellenpontjaként fogható fel a gyerekkor és a baráti ötösfogat világa. Ez lesz Bálint önmarcangolásának, lelkifurdalásának kiindulópontja. Egyrészt utólag, élettörténetének mesélése közben rájön, hogy a gyermeki lét se makulátlan, „ahogy most látom, majdnem undorító.” [6] Ennek okán írhatja Rónay György [7], hogy találunk a műben egy olyan síkot, amely a kor „enfants terribles” (’fenegyerekek’, ’rettenetes gyerekek’ – ez utóbbi kifejezés Cocteau 1929-es regényének is címe) témájú regényeivel rokonítja azt.
A továbbiakat vetíti elő az udvaron, a fiúkról készített kép, melyen az egység még megvan – a falból ömlő fény összefogja őket, de Bálint mégis külön áll. Élettörténetében megvan a pontos helye annak a búcsúzás-féle délutánnak, amikor a gyógyszerraktár valahogy kicsi lett ötük számára, megszületett a szerződés, amellyel végleg elhaltak köztük az, Ottlikkal szólva, „pancsolatlan emberi kapcsolatok”.
Ez a valódi magány kezdete, ezt üzeni a fényrács-motívum is: „…semmi keret meg vonal, ami ezeket a csíkokat határolta volna (…). Tisztaság, arány, kényszerítetlen geometrikusság – mintha egy másik világ rajzolta volna oda a maga emblémáját.” [8] Fontos ismerni a fény mondanivalóját – ez a tökéletesség toposza, mely rengeteg jelentést fog át. A fény nem tartalmaz határokat, szabályokat. Ez a végső cél, az abszolút cél, melynek teljes meghódítása azonban az ember számára a vakságot hozza. [9]
Bár társai törés nélkül veszik át a felnőtt világ kereteit, Bálint egész életére sérül – a történetben szó szerint is. A feszültség és egyedüllét egyik beszédes kifejezője a gyerekek furcsa, beteges játéka, melyet lebénított felsőtesttel űznek. „…ezeknek a küzdelmeknek nem lehetett igazi, közös befejezésük. […] Talán csakugyan futni volt egyedül jó, hatalmasat futni utána, cél és értelem nélkül.” [10]
Bálint egy csalással játszott meccs során sebesül meg, melyet zavara folytán el is veszít. Ekkor hangzik el egy rendkívül fontos mondat Pici szájából: „Mert nem csinálsz soha semmit végig.” [11] Az ingerült hang nem a csalásnak, hanem a vereségnek szólt. Ha Pici csinált Bálintból futót, akkor azt gondolom, nem is annyira a szerződést, mint inkább ezt a mondatot kell értenünk ezen. („Azóta minden lépésnél fáj.” [12])
Bálint tehát nem tudja elfogadni a határokat, az új szabályokat, s míg Picihez a szembenézés hajtja vissza, Rékához a művészet nietzschei értelemben vett feloldó ereje, amely – Hildi kétségei ellenére – nagyon is rokon a pályák világával. Ezt Bálinttól halljuk: „Réka olyan nyelven próbál beszélni, ami tulajdonképpen idegen a legtöbb ember ízlésétől.” [13] Épp ezért ebben van a legkevesebb torzulás, mentes tud maradni a megszokás igazoló erejétől.
A futó nemcsak a magánytól, de a rossz lelkiismeret elől is menekül. „…talán nincs is más igazi motor bennem, csak ez, a rossz lelkiismeret.” [14] (Azt hiszem, ez a két dolog, a magány és a bűntudat nem választható el egymástól.) Nehéz, nagyon mély a felismerés, hogy ez a bűntudat valójában létszükséglet – ez az, amiért Bálintot joggal nevezhetjük hamleti atlétának. Személyiségének lényege, hogy menekül, ez a lételeme, megállapodni nem tud.
Tragédiája azzal a felismeréssel kezdődik, hogy „…sportjában visszájára fordítva a testiben, voltaképpen lelki-szellemi értékek kereséséről, illetve pótlásáról van szó…” [15]
A futással az abszolút nem megragadható, hiszen gyorsabban mindig lehet. A vallomás Rékánál hangzik el: „…ez egy olyan világ, hogy semminek sincs határa. És sziget sincs benne.” [16] Ezután fordul meg olyan sok minden – szakítás a szeretőkkel, s talán a sporttal… Az utolsó esély Bátakolos, ahol Bálint megkísérli az emberek között keresni a magány ellenszerét, de az ő világuk idegen, helye benne nincs. (A hasonlatokból világos, mennyire behálózta életüket a sport, a rekord hajszolása: minden a sport műszavaiból táplálkozik.)
A Porkoláb-völgybe vezető út egyenes, Bálintnak igazából nem marad hely, nem marad a túlélésre – vagy inkább az élésre – alkalmas alternatíva. A Vlegyászán tett látogatás során még ott lebeg valahol a normális, mindennapi élet menedéke, a házasság, a megállapodás lehetősége, de Bálint – mondhatni – életképtelen. Erről beszél a birkózás-hasonlat a vendégház udvarán: az idős házaspár pajkos birkózására és biztatására a fiatalok is játékba kezdenek – azt hitték, az övék is olyan lesz –, de mozgásuk észrevétlenül átcsap abba a görcsös, feszített erőlködésbe, amely a gyerekkor öröksége.
Bár Mészöly erősen tiltakozik az ellen, hogy Camus egzisztencialista regényeivel hozzák párhuzamba az Atlétát [17], ez több okból elkerülhetetlennek tűnik. Meggyőző erről Tüskés Tibornak a közelmúltban kötetben is megjelent tanulmánya, Az újraolvasott Atléta. [18] Ehhez talán azt is hozzá lehet tenni, hogy az egzisztencializmusnak is a katasztrofizmushoz kötődő ágával rokon az Atléta mondandója. Az ember a világba vettetik, de ez a hely nem élhető számára, s a természet végül elpusztítja mostohagyermekét. Mészöly azt is sugallja, ami ebből az elméletből kihagyhatatlan, hogy valójában választásunk se marad: minden esemény, minden apró jel, az ok-okozati lánc szinte elágazás nélküli sora az atléta végzetét vetíti előre. A helyzeten a racionalitás valóban nem, csak a csoda segíthetne.
A befejezetlenség – vészjóslóan beharangozva Bálint életének befejezetlenségét – szimbolikusan ezer apró részletben benne foglaltatik: a kútba dobott kő hangját Bálint nem hallja (ebben gátolja egy zenekari menet, ami lehet itt a gyászinduló allegóriája is), a karlsteini alagút végét nem láthatja meg, az őrült fiú hívása sehova sem vezet, és sorolhatnánk tovább. Hildi írja: „…bár nehéz azért mindent a véletlenre fogni, ha a sorsszerűvel olyan következetesen összefügg, mint ahogy a mi utolsó hónapjainkban történt.” Azt a kérdést viszont ő is – vagyis Mészöly is – nyitva hagyja, hogy mindez csak az emberi logika, a megmagyarázhatatlant is valami rendszerbe kényszeríteni akarás eredménye-e. [19]
Az író vallomása sem cáfolja igazán ezt a magyarázatot. A rekord hajszolása egy idő után valóban korlátokba ütközik, s a végkifejlet az, hogy a természet „…saját magunkkal teperteti le saját magunkat.” [20] A legutolsó jelenet is erről beszél: Bálint testén hangyák vonulnak, arca pedig véres. A színszimbolika is kiabál: a völgyet borító, sugárzó kék ég és a vörös föld között fekszik, kiterítve. Ami miatt a szerző tagadja a Közönnyel való rokonságot, az az, hogy a „szenvedélyes érdekeltség drámáját” akarja megírni ezzel, vagyis azt, hogy az embernek új célt kell találnia, s ez megmentheti. Nézetem szerint az Atlétában ez a felhang, ha meg is van, azt hiszem, nagyon halk … (A regényben felbukkanó Hamlet-figura is érthetetlenné teszi ezt a magyarázatot).
Mészöly tanulmányában kiszélesíti az értelmezés horizontját – ezzel egyébként nemcsak egyéni, de társadalmi, politikai síkon is félelmetesen aktuálissá téve a regény mondandóját: „Meghódítani egy rekordot, a világűrt vagy egy népet – mint ösztöni magatartás – végső elemzésben ugyanazt a tragikus feladat-félreismerést jelenti.” [21]
Mészöly Atlétája – bárhogyan értelmezzük is – szikla, tömör, nagyon súlyos létfilozófiai „okfejtés”, de úgy, hogy emellett százszázalékos művészeti alkotás, amelyben minden mondat, minden kép indokolt, és egyben hátborzongató. Piros – kék.
[1] MÉSZÖLY Miklós: A tágasság iskolája, 102.
[2] Uo., 197–199.
[3] Uo., 197.
[4] MÉSZÖLY Miklós: Az atléta halála, 8. (A későbbiekben: Az atléta…)
[5] Az atléta… mottója
[6] Az atléta…, 67.
[7] Magasiskola – In memoriam Mészöly Miklós (A későbbiekben: Magasiskola…)
[8] Az atléta…, 69–70.
[9] KÁROLYI Csaba: Fény és hajsza, Jelenkor, 1991/ 1. 53–56.
[10] Az atléta…, 43.
[11] Uo., 86.
[12] Uo., 64.
[13] Uo., 108.
[14] Uo., 58–59.
[15] RÓNAY György: Az atléta halála = Magasiskola…, 104.
[16] Az atléta…, 195.
[17] MÉSZÖLY Miklós: Naplójegyzet az Atlétához és a Saulushoz = M. M., A tágasság iskolája, 199.
[18] TÜSKÉS Tibor: Az újraolvasott Atléta = T. T., Két nemzedék, 231–237.
[19] Az atléta…, 92–93.
[20] MÉSZÖLY Miklós, A létezés rekordja = M. M., A tágasság iskolája, 196.
[21] Uo., 198.
