a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Mika Róbert
Megvallom, kicsit félve megyek a hetvenes évek rocklegendáinak koncertjére, mert tartok tőle, hogy a múlt nagyjai csalódást okoznak. Így volt ez október 3-án, amikor az A38 Hajón lépett fel az egykor egyedi hangvételű és a progresszív zene hallgatói körében máig is méltán elismert Emerson, Lake & Palmer trió dobosának koncertje előtt is. Mint annyiszor – nemrég a lengyel SBB, előtte a Nazareth –, most sem történt más, mint újra bebizonyosodott, hogy az igazi profi zenészek semmit nem veszítenek tudásukból, és így népszerűségükből sem.
Carl Palmer és az ELP
Persze a hangzás változhat, de erről egy kicsit később. Az ’51-es születésű Carl Palmer (Carl Frederick Kendall Palmer) utolsóként került az ELP trióba, miután Keith Emerson és Greg Lake már kétségbeesésükben úgy gondolták, hogy Simon és Garfunkel módjára kettecskén fogják meghódítani a világot. Ekkor, mintegy az utolsó pillanatban, érkezett meghallgatásra Carl Palmer. A próbából örömzene kerekedett, így a dobos fogta cókmókját, s otthagyva az Atomic Rooster csapatát elfoglalta helyét a trió forgószékében. Soha jobb választást, hiszen Palmer igazi zenészcsaládból származik, nagyapjáig visszamenőleg (talán azon túl is) örökölte génjeiben a muzsika és a hangszerek, köztük a dob szeretetét. Az ELP zenéjéről, hatásáról, úgy gondolom, nem érdemes itt sok szót ejteni, megírták ezt már többen, mind publicisztikában, mind könyvben. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a világ „legvidámabb” zenekarának együttzenélése sem tartott örökké, tucatnyi nagy sikerű és ma is népszerű lemezfelvétel és koncert után a trió tagjainak útjai elváltak (bár később gyakran zenéltek együtt, és egy jól sikerült lemezt is sikerült összehozniuk). Carl Palmer először önálló együttest alapított (P.M.), majd az Asia nevű csapat egyik alapítója lett. Az együttes népszerűsége azonban nem tudta felülmúlni az ELP-ét (de a többi tag sem tudott igazán új színt vinni a progresszív rock világába). A supergroup felbomlása után saját elképzelése szerint alakította ki zenei világát.
A dobok mögött
Bár elsőre úgy tűnt, kicsit kevesen vagyunk, rá kellett jönnöm, hogy az A38 közönsége a „törzs” kategóriába tartozik, így mindig pontosan tudja, mikor kell érkeznie. Nem csoda hát, ha a Kánkánra bevonuló zenekar tagjait már telt ház fogadta, Palmert pedig hatalmas ováció. A dobos pedig nem sokat vacakolt, hanem keményen elkezdte püfölni a bőröket. Nagyon nem is tudtuk kitombolni magunkat, amikor Bartók Allegro Barbarója közepén találtuk magunkat. Palmer dolgozott is rendesen, de látszott némi feszültség az arcán, pedig igazán nem nevezhető rutintalannak. Ez a feszültség akkor oldódott fel, amikor a következő számot háromszor kellett felkonferálnia, mert a gitáros erősítőjével problémák adódtak. Ám érezve azt a lelkesedést, ami felé sugárzott, ettől kezdve Palmer és csapata a közönséggel együtt élvezte a ritmuskavalkádot. Sorba jöttek a jól ismert nóták, az előadás Palmer Working Live című koncertfelvételeire épült (Hoedown, Trilogy, The enemy god dances with the black spirits, L.A. nights, Bullfrog, Toccata, Karn Evil 9 2. impression, Tarkus & Aquatarkus, Fanfare For The Common Man). Az addig is kiválóan doboló Palmer (persze ezt is vártuk tőle) az utolsó számban tényleg megcsillogtatta briliáns tehetségét. Kiderült, hogy egy dobverőnek nemcsak egy vége van, hanem kettő, sőt, három ? ha a közepét is beleszámoljuk. Azt is hatalmas felhördüléssel fogadta a közönség, amikor az egyik dobverőt a cintányéron táncoltatta a másikkal. Repült a dobverő, ha kellett: előadta, hogy egy jó dobosnak milyen repertoárt kell bemutatnia, ha a menők közé szeretne kerülni. A vetkőzőszám ugyan elmaradt, de a japán harcművészettel is barátságot kötő Palmer valóban irigylésre méltó kondiban püfölt minden, dobverői és keze ügyébe akadó tárgyat. A befejező szám persze nem lett az utolsó, a közönség mintegy öt percen át protestált, így a ráadásban meghallgathattuk a Carmina Buranát is a Carl Palmer Band feldolgozásában.
Egy csapat az ELP nyomdokain
Aki ismeri az ELP-et, igazán beláthatja, hogy billentyűs nélkül nem egyszerű visszaadni azt a hangzást, amit a hetvenes években a népszerű trió örökül hagyott. Én nem is vártam, hogy például a tripla koncertlemez élményeit kapjam az A38 gyomrában. Ha azt írom, hogy Carl Palmerék egyszerűen zseniálisan oldották meg a régi, billentyűs hangzás gitárra való átírását, sokan szememre vethetnék, hiszen én is nehezen tudnám elképzelni gitárok nélkül a rockzenét. Igazuk is lenne, de! Ebben az esetben nem szabad összehasonlítani Keith Emerson játékát Paul Bielatowicz varázslataival. A szólógitáros elképesztő dolgokat csinált a koncert alatt. A körülbelül húszas évei elejét taposó, nem túl erős testalkatú fiú ugyanis végigszólózta a koncertet. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. A gitárjátéka nem szorítkozott, nem szorítkozhatott ugyanis a szokásos három akkordot fogok, aztán lerendezem két futammal, riffel a dolgot, hanem legtöbbször tíz (bár lehet, hogy több) újjal pengetve próbálta meg Emerson játékát utánozni. Néha úgy tűnt ugyan, hogy félrefogott, vagy ütemet késett, de a teljesítménye meggyőző volt, kétségtelenül egy új tehetséget láthattunk a színpadon. Amikor olyan részletekhez értek, ahol a gitár domináns (pl. boogie-woogie), ott lehetett érezni, hogy valóban nagyon tud. Egy különleges érzést adott, egyfajta Metallica/Led Zeppelin-érzés volt a levegőben. Ez persze csak addig csoda, amíg nem tudtuk meg, hogy Paul Bielatowicz a leedsi zenei főiskola dzsessz tanszakát végezte (dzsesszösszhangzattan és különleges [monster] technikák), és jelenleg a brightoni zeneintézet gitártanára. Mellesleg a Total Accuracy című, gitárzenével foglalkozó magazin cikkírója.
A basszusgitáros, Dave Marks, nem keltett túlságosan nagy feltűnést, szépen elvolt, beilleszkedett a hangos Palmer-dobok hátterébe. Szólója egyszerre volt kissé kiábrándító a csattogó húrjai miatt, ugyanakkor egy andalúziai, valószínűleg akusztikus gitárra írt egypercest úgy nyomott le, hogy utána a megdöbbenéstől alig tudtam összekaparni magam.
Összességében rettenetesen kemények voltak, hogy ne mondjam, zúzósak – az ELP-hez képest mindenképpen. Palmer pedig az ő szelíd modorában előadott nüanszaival kergette lázba az amúgy is feldobott közönséget. A show nagyszerű volt, mindhárom fél – a Carl Palmer Band, a szervezők (Live Sound Productions Kft.) és az A38 – köszönetet érdemel.
